2017. december 31., vasárnap

Bemutatkozik: Anahita főpapnő

                                                         Kolozs Kitti illusztrációja


Hét évvel a Felvont vitorlák cselekménye előtt.

Anahita eldöntötte, hogy megszökik.
Már akkor meg kellett volna tennie, amikor apja felbontotta az eljegyzést közte és Espadon között. Napokig megbénította a döbbenet. Ez nem történhet meg, semmi értelme. Espadon mindig ott volt mellette, gyerekkoruktól barátok, majdnem egy éve jegyesek. A fiú elárulta neki, hogy a szüleik már az ő csecsemőkorukban megegyeztek. Akkor most miért...?
Nem kapott válaszokat, csak egy levelet az egyházból, miszerint a szentnővérek háza szívesen fogadja, az árapály ünnepén felszentelik. Holott ő sosem kérte, hogy csatlakozhasson közéjük.
A felismeréstől hideg borzongás járta át. Ez is az apja műve – élve el akarja temetni. De ő nem hagyja, hogy más döntsön az életéről. Többé nem.
Puha bőrsaruja csosszanó neszt keltett a csiszolt kőpadlón. Ilyenkorra a szolgák már mind hazamentek, vagy összebújtak a konyha kandallója előtt. Csak az apja lakrészében égett még gyertyaláng – Anahita szíve a torkában dobogott, amikor eliszkolt a félig nyitott ajtó mellett. Amint elért a nagycsarnokig, nem bírta tovább, az óvatosságot feledve kirohant a szabadba.
A tenger felől hidegebb szél fújt, mint amire számított. Hullámos, barna fürtjei kiszabadultak a kontyból, és sós párától nedvesen tapadtak az arcára. Fázósan húzta össze vállán a kendőt és átkozta magát, amiért nem vett fel több réteg ruhát. Ilyen időben még sosem indult hosszú sétára.
Fintorogva állapította meg, hogy kék szoknyája alját teljesen átitatta a sár. Azért választotta, mert úgy remélte, ha elfogynak az ékszerek, ezt is eladhatná és vehetne az árán valami gyapjúruhát, de így már biztosan nem fognak sokat adni érte.
Összeszorította fogát, hogy ne vacogjon, és elindult a kikötő felé. Dacosan markolta a kis bőrerszényt, amibe a családi ékszereket rejtette. Egy hónapja még hitt abban, hogy ezen az estén menyasszonyként fogja őket viselni. Ehelyett most azon gondolkozik, vajon hány gyűrűért veszi fel egy Szarvas-szigetre tartó hajó.
Már ha egyáltalán felveszi valaki. Nőknek tilos a férjük nélkül utazniuk, szerencsétlenséget hoznak a tengeren. Anahita először gondolkodott el azon, valójában mit jelent ez a mondás. Eddig üres babonának tűnt, most azonban rögtön eszébe jutottak apja felbérelt matrózai, akik a kikötői kurvákról tréfálkoztak, miközben a fizetésükért álltak sorban. Szarvas-sziget hat heti távolságra van jó szél mellett. Egy kereskedőhajó legénysége húsz fő. Húsz férfi, aki nem ismer semmilyen nemesi illemet, csak az arany, a vér, és a test állatias örömeit.
Látta maga előtt a fölé hajoló sebhelyes arcokból elővillanó fekete fogsort, nyakán felborzolódtak a pihék, amikor leheletük savanyú borszagára gondolt.
A rémképek hatására megtorpant. Tétován elfordult a kikötő felől és inkább a mezőgazdasági területek irányába kanyarodott. Csak talál valahol munkát. Megtanulhat főzni, vigyázhat elárvult csecsemőkre, akár még egy gyümölcsösben is dolgozhat, amíg Espadon érte nem jön, hogy megmentse. Titokban összeházasodnak és együtt majd elutaznak messze, ahol az apjának már nincs annyi befolyása.
Espadon... Amikor legutoljára sétáltak a nemesi udvar kertjeiben, a fiú arról dicsekedett, hogy sikeresen teljesítette az első kalózvadász küldetését. Anahitát nem érdekelte, hányan voltak a támadók, milyen fegyverekkel küzdöttek, csak Espadont figyelte. Mosolygott, amikor a fiú kipirult arccal, kezével hadonászva magyarázott a csatáról. Szeme ragyogott, állát büszkén a magasba szegte. Anahita belékarolt, és fölényesen mosolygott a lányokra, akik mellett elhaladtak. Minden nemeshölgy boldogan cserélt volna vele, de Espadon az övé volt. Csakis az övé.
Örökre tönkre tenné a fiú hírnevét. Egy rossz leány, aki elszökött otthonról, akit biztosan kitagadna a saját nemesi háza, nem lehet méltó a Repülőhal örököséhez.
Anahita körmeit mélyen belevájta a karjába. A tompa fájdalom egy tűnő pillanatra elmosta a félelmet és tehetetlen dühöt. Állt, nézte a csillagokat és egy lépést sem tudott tenni. Visszafele nem akart, előre nem volt hová.
Az éjszaka zajai körülölelték. Denevérek csapkodtak a feje felett, a falak tövében patkányok szaladgáltak. Anahita minden zörrenésre kétségbeesetten fordult sarkon. Keze a bőrerszény belsejébe csusszant, ujjaival kitapogatta a hideg aranyakat.
Banditák – hasított belé a gondolat. Egyedül van egy sötét, kihalt utcán, és kisebb vagyont rejteget. Ha valaki megsejti...
Szinte érezte a kérges ujjak szorítását a torkán. És aztán, ha elveszik mindenét, mi lesz? Megölik? Vagy mint dajkája rémmeséiben, arcát a porba nyomják, és akarata ellenére asszonyukká teszik?
Anahita nem tudta, ez pontosan mit jelent, de azt igen, hogy nem akarja, hogy bárki hozzáérjen Espadonon kívül. Espadon csókja puha, tiszta tengerisó ízű és szent, mint a kötelék, amit lelkük közt maga az Istennő szőtt. Nem hagyja, hogy ezt tönkretegyék. Ő nem lesz halbűzös matrózok kurvája, ő nemeshölgy, ő ennél többre született, ő...
– Hé, te ott! – kiáltott fel valaki az utca végében. – Eltévedtél?
Anahita rohant. Meg-megbotlott, tenyerét véresre horzsolták a falak, amikor támaszt keresett, de nem állt meg pihenni. Úgy érezte, mintha vadnyúl lenne, amit apja agarai űznek. Néha visszanézett, hogy követi-e valaki, és bár senkit sem látott, félelme nem csillapodott. Ösztönösen talált vissza a szülőházához, becsapta maga mögött az ajtót és csak lapult, miközben saját kapkodó lélegzetét hallgatta.
Végül zokogni kezdett.
Nem sikerült. Holnap odaadják az egyháznak és felszentelik, de ő túl gyenge, hogy bármit tegyen ellene. Gyűlölte saját magát, amiért még ennyire sem képes.

Anahitát idegesítette a papok kántálása. Szinte örömmel merítette fejét a tengerbe, hogy a víz eltompítsa az ének hangjait. A hullámok alatt minden békés volt. Tüdeje már feszült, de az utolsó pillanatig nem akart feljönni a levegőre. Amint megteszi, többé nem lehet az, aki eddig volt, az élete már nem lesz a sajátja, hanem az egyház tulajdonába kerül.
Mintha az utolsó kortynyi lélegzettel együtt a lelke is kiszakadt volna a mellkasából.
Az egyik szentnővér hajánál fogva tépte ki a tengerből, aztán mit sem törődve azzal, hogy Anahita rázkódik a köhögéstől, máris továbbment a következő lányhoz.
– Ár–apály, adsz és elveszel... – dúdolták a sorban álló társai. Halászlányok, árvák, elszegényedett nemesek. Itt nem volt kivétel.
Anahita könnyei összekeveredtek a tengervízzel. Ez volt az egyetlen jó dolog a vízi szertartásban – így legalább senki sem láthatta, hogy sír. Nem énekelt a többiekkel. Némán visszaállt a sorba és tekintetével a bámészkodó nemeseket fürkészte.
Espadon az első sorban állt, arcán nem látszódott semmilyen érzelem.
Lemondott rólam?
Anahita gyomra görcsbe rándult. Nem, az nem lehet. Espadon szeret, örökké szeretni fog. A jegyesem, lelkem az ő lelke, maga mondta. Azt mondta...
A papnőknek nem lehet családja, szüzességet fogadnak. Amint a menettel átlépi az egyház kapuját, soha többé nem jön ki onnan, csak ha szent küldetésre küldik. De nem fogják, az apja gondoskodik róla.
Miután megpróbált elszökni, számított rá, hogy az apja megvesszőzi. De Walrus semmit sem tett, még csak nem is kiabált.
– Jobb így, lányom – győzködte. – Ott biztonságban vagy.
– Espadon mellett is biztonságban lennék!
– Király leszek. Tudod, ez mit jelent?
– Azt, hogy csaltál a Tengeristennő versenyén!
Anahita nem tudott időben hátraugrani a pofon elől. Kezét lángoló arcára szorította, de nem volt hajlandó lesütni a szemét.
– Tengerszűz leszel, és ha jól viseled magad, főpapnővé teszlek, megértetted? – morogta Walrus.
– Soha! Hozzá fogok menni Espadonhoz, vagy meghalok! – kiabálta akkor Anahita.
De nem akart meghalni, és ezt persze Walrus is tudta.
Talán tényleg apám terve az egyetlen kiút? – gondolta, miközben kilépett a tengerből és csatlakozott a tengerszüzek csoportjához. A papnők nem, de a főpapnő végül megházasodik. A következő király hitvese lesz, nászuk szentesíti az uralkodói pár hatalmát. Ha Espadon lenne a királya...
Elmosolyodott. Még van remény.
Úgy ügyeskedett, hogy a menetben pont a fiú előtt haladhasson el.
– Alkonyatkor a szökőkútnál – suttogta.
Nem látta, Espadon jelzett-e, de bízott abban, hogy hallotta az üzenetet és eljön a királyi kertbe, ahol az iskolaévek alatt is gyakran találkoztak. A különféle virágokkal és szobrokkal teli park az egyház és a nemesi udvar közös területe volt, így a papnők is könnyebben kiszökhettek oda.
Anahita izgatottan várta az estét. Pontosan és alázatosan hajtotta végre az összes szertartást, hogy ne keltsen gyanút. Az ünnepély után szó nélkül takarított a templom fagyos csarnokaiban, levest hozott a konyháról az idős szent testvéreknek, fennhangon mondta az éjjeli imádságot.
Már ragyogtak a csillagok, amikor elengedték őket az alvóhelyükre. Egy melléképületben volt a szállásuk – pokrócokat osztottak szét, és a földön, szorosan egymáshoz bújva feküdtek le.
Anahita nem tudott aludni, folyton azt leste, hogy a sólyomszemű felügyelőnő mikor szundít el, hogy kiosonhasson. Espadon talán még most is vár rá.
De az öregasszony nem aludt el, és végül Anahita mély, álom nélküli öntudatlanságba szenderült.
Talán ma – gondolta minden reggelen.
A hetek összemosódtak. Tömjén, hideg halleves, súrolókefe, dohos pokrócok szaga. Újra és újra mindig ugyanaz. Nem volt már ideje gondolkodni, keseregni. Még munka közben is imákat dúdoltak, álmaikat is a szent nővérek felügyelték.
Már majdnem feladta a reményt, amikor kerti munkát bíztak rá: végig kellett járnia a parkot, és megmetszeni a bokrokat. Ujjait véresre karmolták a rózsatövisek, de nem bánta. Nézte az eget, várta, hogy narancsszínből vörösbe váltson, aztán rohant a Repülőhalakat formázó szökőkút felé.
Amikor már majdnem odaért, lelassított. Mélyeket lélegzett, próbálta lenyugtatni magát.
Kicsi rá az esély, hogy Espadon ma is ott várja. Nem szabad beleélnie magát, ha nem reménykedik, nem fog csalódni – gondolta, de közben a gyomrát összeszorító izgalomból tudta, igenis, csalódni fog. Fájt, annyira, hogy legszívesebben elmenekült volna a hideg nővérszállásra, hogy holnapig legalább még álmodozhasson.
De Espadon ott volt. Az árnyat adó lugas kőpadján ült, kamaszosan hosszú lábát úgy kulcsolta össze, mintha maga se tudná, mihez kezdjen velük. Amint meglátta a lányt felállt, és elindult felé.
Anahita legszívesebben a karjába rohant volna, de hirtelen úgy érezte, mintha ő is rózsabokor volna, amit gyökerek horgonyoznak a földhöz. Várta Espadont, és mozdulatlanul hagyta, hogy a két kar köré fonódjon. Arcát a fiú mellkasának szorította, hallgatta a komótos szívverést, és közben azt sem bánta, hogy állán végigcsordulnak a könnyei. Espadon lépett hátra először.
– Itt vagy – motyogta hitetlenül Anahita. – Minden nap vártál rám?
Espadon biccentett, de nem mosolygott.
– Búcsúzni jöttem – mondta.
– Nem... – kezdett volna bele Anahita, de a fiú elfordult.
– Te már a tengeré vagy. Esküt tettél.
– A menyasszonyod előbb voltam!
Espadon megrázta fejét és elindult a kapu felé, de Anahita elkapta a karját.
– Főpapnő leszek! – kiáltotta. – Apám is ezt akarja. Addig dolgozom majd, addig tűrök, míg ki nem neveznek. Te pedig elnyered a trónt! Az Istennő is biztosan ezt akarja. Az Istennő... ha tényleg neked szánt... ha tényleg... –zokogta.
Erős, de gyengéd kéz simogatását érezte az arcán, szájában a tenger ismerős sóíze áradt szét. Espadon csókja most nem volt gyengéd, hanem akaratos, daccal és vággyal teli. Anahita élvezte, ahogy testét átjárja a forróság. Espadon homlokát a lányéhoz nyomta, miközben mélyen a szemébe nézett.
– Akkor úgy tűnik, király leszek.
Anahita felkacagott. Hirtelen olyan könnyűnek érezte magát, akár egy hulló rózsaszirom.

Anahitának végül sikerült főpapnővé válnia, de vajon boldog abban a szerepben? Espadonnal tényleg megszerzi a trónt?

A Felvont vitorlákból kiderül

Köszönöm, hogy velem tartottál az
Üdvözöllek Meridiában!
 blogsorozaton.

Tetszettek a novellák? Írd meg nekem a véleményed! :)

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése