Más szemszög

Más szemszög

A kicsiny, sötét szoba sarkában fekete alak kuporog. Órák óta nézem, és ő rezzenéstelenül bámul vissza rám. De a szemében nem látom magam, csak a sima, fehér falat.

Lassan odalépek elé, leguggolok hozzá, hogy arcába nézhessek. Vonásai továbbra is mozdulatlanok, zavartalanul vizsgálgathatom. Egyáltalán nem tökéletes, de talán nem is kell... Talán pont tökéletlensége miatt lesz mégis gyönyörű. Azt hiszem. Bár annyira bizonytalan leszek, ha rápillantok. Mindig azt érzem, hogy már ismernem kéne minden apró porcikáját, a testét és lelkét egyaránt, mégis annyira idegen számomra. Inkább csak érzem, hogy egymáshoz tartozunk, mintsem tudom.

Mellé ülök és átölelem a karommal. Szinte én is érzem, ahogy a hideg végigfut rajta, bizseregni kezdenek a végtagjai, és látom, ahogy libabőrös lesz. Még mindig nem lát, de vállamra hajtja a fejét. Tehát érez engem! Örömömben szorosabban kezdem ölelni. Így ülünk a padlón pár hosszú percig.

Valami forrót érzek a vállamon végiggördülni. Lenézek, és látom, hogy az ő könnyei. Letörlöm az arcát, némán vigasztalom.

Hirtelen felpattan és a tükörhöz megy, fésülködik. Nem értem. Felállok és a háta mögé lépek. Válla fölött kukucskálok, hogy megnézhessem tükörképét. Látom, hogy mosolyog. Egészen addig csodálom, mígnem sarkon fordul és boldogan kisiet az ajtón.

Igen, így most már megismerem. Valóban ő az, akit teremtettem.

2008.07.07.