A novellát 2014. máj. 1-én a Feeling online magazin leközölte a "Heti novella" rovatban. Habár ők becsülettel linkelték az eredeti forrást, én csupán másfél év múlva vettem észre a megjelenést. Kellemes meglepetés volt.
Világítótorony
Apró, utolsó koppanás – letették a
kalapácsot, beverték az utolsó szöget, igaz, a félig nedves
vakolat szaga még belepte bensőmet. Megszülettem.
Nem tudtam, mi vagyok, ki vagyok, és miért. Csak
néztem a tájat, ami számomra rendeltetett, hogy lássam örökké.
Szép volt és új. Lábamnál éreztem a tengerparti füvek
érintését; a szelet, ahogy körbefog, és átcsap a fejem felett.
Előttem a végtelennek tűnő óceán terült el, egybeolvadt az ég
kékjével. Figyeltem a változásait, minden apró hullámot,
tajtékot. Tetszett sokszínűsége, és nem értettem, hogy nekem
mért kell szilárdan, merev változatlansággal állnom, mintha
élettelen volnék. Pedig éltem.
Nem tudom, meddig bámultam a vizet anélkül,
hogy ráuntam volna. Aztán, amikor a felhők gyűlni kezdtek, furcsa
izgatottság járt át. Vártam valamire, bár magam sem tudtam, hogy
mire. A fellegek azonban elvonultak, és nem maradt más, csak én, a
tenger és a sziklák, amik megtörték a hullámokat. A furcsa
előérzet azonban nem szűnt meg, egyre csak nőtt az idő
múlásával.
Egyszer pár suhanc haladt el a felém futó
ösvényen.
– Teljesen elvesztette a varázsát ez a
partszakasz, amint ideépítették ezt az otromba tákolmányt.
Persze, tudom, a hajók… De legalább ne lenne ilyen szögletes,
ennyire természetellenes! – mondta az egyik.
Ez fájt. Eddig sosem figyeltem az emberekre.
Kicsinyesnek, gyengének tartottam őket. Azt hitték, ők építettek,
őket szolgálom, és ők irányítanak, holott a lelkem nem kőből
épült. Hányan tudnának ellenállni akár csak egyetlen nagyobb
hullámnak? Tudnának mozdulatlanok maradni egész életükön át?
Jogosan várhatnám el, hogy tiszteljenek. Mégis, miért mennek el
mellettem így? Természetellenes lennék? Hát nem ez a világ
szült, mint őket?
Ha legalább elmondhattam volna annak a fiúnak,
amit érzek, ha megmutathattam volna, hogy milyen az óceán
valójában, hogyan lélegzik, mozog és ringat… De még ezt sem
tehettem, mert egy helyben kellett állnom, szótlanul, ridegen, mint
aki nem hall, lát és érez semmit sem.
Miért nem lehetek én is ember? Beszélni,
sétálni, megnézni, hogy mi van a hátam mögött… Nevetségesen
kicsiny kívánságok tömege élt bennem – aprók egy ember
számára, nekem azonban lehetetlenek.
Gyűltek a felhők felettem. Éreztem, hogy végre
már eljön, most el kell kezdődnie annak, amire várok, annak,
amiért létezem, bármi is legyen az… Hirtelen villanó fény
borította be a láthatárt, az ég felüvöltött fájdalmában,
majd könnyezni kezdett. A világ elsötétült, a mindeddig szelíd
hullámok most méteressé növekedtek, vadul nekirontottak a
szikláknak. Azt hittem, elfúj, lerombol a szél. Láttam, ahogy az
emberek elfutnak a partról, és az apró állatok elbújnak. Én is
el akartam menekülni. De hogyan? Hisz nincs lábam! Hogy futnék? És
ugyan, hová? Hol bújhatna meg egy ekkora teremtmény? Talán mégis
természetellenes vagyok. Nem fogad be a világ.
Tehetetlennek éreztem magam, elveszettnek. Nem
tudtam gondolkodni. Végső, kétségbeesett próbálkozásból
szembefordultam a tomboló óceánnal. Talán sikerül távol
tartanom. Sikerülnie kell, vagy meghalok. Abban a pillanatban valami
rejtélyes erő futott végig a testemen, és ragyogni kezdtem.
Ragyogni! Fényesebb voltam, mint a csillagok. Minden érzésemet, a
haragot, a félelmet beleadtam a fénybe. Ugyanakkor vigyáztam, hogy
ne merítsem ki magam túlságosan, mert úgy hittem, az a fény az
életem – ha mindet kiengedem, nekem már nem marad cseppnyi sem.
Körbevezettem a fénysugaramat a partvidéken, megmutattam a
természetnek, ki vagyok. Alig pár perc múlva hajók tűntek fel a
láthatáron. Megvilágítottam nekik a vizet: hadd lássák ők is,
milyen hatalmas vagyok, milyen erős!
Ismét kisütött a nap. A hajók megmenekültek,
de engem ez cseppet sem érdekelt. Számomra egyetlen dolog volt
lényeges: én túléltem, és ha jön egy másik vihar, már tudom,
mit kell tennem, hogy ismét átvészeljem. Az évek során valóban
jöttek újabb és újabb viharok, és én mindig bevilágítottam a
partot.
Azonban kivétel nélkül, mindegyikben rettegtem.
A suhanc fiú, aki lekicsinyelte erőmet, sokszor
járt a parton. Általában inkább csak egyedül. Leült egy kőre
és nézte a kék vizet, ahogyan én is. Sokszor volt magányos,
éreztem a lelkén a szomorúságot. Furcsa, talán amiért nem
tudtam beszélni, egyre inkább kezdtem figyelni a lelkek beszédére,
ami bárhonnan ugyanolyan jól hallatszik a világban. Sokszor
sajnáltam, meg szerettem volna vigasztalni. Próbáltam kapcsolatba
lépni vele. Évek múlva már homályos sejtéseket tudtam is
közvetíteni neki. Sokszor hívtam, és ő eljött a partra,
idegesen és kétségekkel, hisz nem tudta, hogy a hívás, amit
érez, kitől származik. Újra feléledt bennem a vágy, hogy minden
erőmet egyetlen emberként eltöltött napra cseréljem – vele. De
ez még inkább lehetetlennek hangzott, mint első, suta álmaim a
beszédről és sétálásról.
Azonban egy nap nem egyedül jött el hozzám,
vele volt egy lány is. Nem értettem. Nem akartam érteni. Úgy
éreztem, a világ ismét kivetett magából. Talán nem vagyok más,
csak egy halom egymásra rakott kő. Anyag csupán, nem lélek;
mozdulatlan, élettelen… Már nem is figyeltem többé a partra.
Csak a vizet néztem, éveken át. Nem akartam tudomást venni
semmiről, amit irigyelhetek.
Végül egy nap, az egyik hajón ismét
megpillantottam őt. Kétségbeestem. Ijedten próbáltam közvetíteni
neki mindazt a balsejtelmet, amit éreztem, mindhiába. Nem akartam,
hogy vízre szálljon. Gyűltek a felhők, egyre gyűltek… Ő nem
látta, egy ember sem látta, csak én érezhettem. Pár óra múlva
már sűrű köd lepte el a vizet. Nem tudnak visszahajózni. Sosem
fognak hazaérkezni.
Elkezdődött a vihar. Ismerős volt, kegyetlen és
csodálatos. Csak most vettem észre, milyen szép, hisz már nem
féltem. A világ kivetett magából és megölte azt, aki
érthetetlen módon fontos volt nekem. Már nem akartam harcolni.
Néztem a vizet, de nem ragyogtam. Valahonnan, távolról,
kiáltásokat hozott a szél. „Minden vagyonom! A hajóm! A fiam! A
férjem!” Nem érdekelt egyik sem.
– Miért nem világítasz? Ő kint van, és te
nem világítasz! Nem világítasz!
Az a lány volt. Egészen a lábamnál állt,
nedves haját csapkodta a szél. Elesett, majd ismét felállt.
Őrjöngött. Úgy beszélt hozzám, mintha ember lennék. Mintha
tudná, hogy élek. Szidott, majd könyörgött nekem, aztán újra
szitkokat szórt. De engem kérlelt, engem!
Hiszen ő kint van a vízen. De még nem halott,
még megmenthetem! Csak fény kell. A fényem kell neki. Megkértek
rá… Szeretném… Féltem őt, holott ő azt sem tudja, hogy élek.
Szembefordultam a viharral, és ragyogtam. Neki
ragyogtam, a fiúnak, aki természetellenesnek és csúfnak nevezett.
Neki, akit annyiszor irigyeltem és annyira szerettem, ahogyan ember
talán sosem lesz képes szeretni. Hiszen az ember kaphat és így el
is vár, míg én nem várok semmit, hisz nem is kaphatok. Minden
erőmet, minden szeretetemet beleöntöttem a fénybe, átvilágítottam
az éjen és a ködön. Már nem féltem, hogy elfogy, és nekem nem
marad semmi sem. Nem akartam megtartani az erőből, ha épp csak
annyi van, hogy kimentsem azt az egy hajót, hát meghalok értük.
Mégis, egyre hatalmasabbnak éreztem magam. Minél
tovább ragyogtam, annál erősebb lett a fényem. Egészen a partig
kísértem a hajót.
Megmentettem őt és elvesztettem magamat. Amikor
elcsitult az ég, utoljára még magamhoz hívtam. Végignéztem,
ahogyan a lánnyal összeborulnak, és hazatámolyognak nehéz,
boldogságtól részeg léptekkel.
Azóta nem vagyok más, csak egymásra rakott
kődarabok. Segítek a hajóknak a viharban, és nézem az óceánt,
de nem álmodom többé. Mára már halott vagyok, merev, szögletes,
természetellenes és boldog, amiért ők boldogok.
2007. 12. 04.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése