A Leírás kurzusról és az írástechnika tanulásról

Elvégeztem a Könyvmolyképző Kiadó Leírás kurzusát  :)

Mielőtt rátérnék arra, milyen élmény volt, szeretném elmondani, egyáltalán miért döntöttem úgy, hogy jelentkezek rá.

Azt vettem észre, sokan úgy tekintenek a kiadó kurzusaira, mint egyfajta előszobára az Aranymosáson továbbjutás előtt. De én már nyertem a VI. Aranymosáson, a Felvont vitorlák tavaly megjelent.  Akkor miért akarnék „visszalépni” eggyel?

Interjúkban, író-olvasó találkozókon is gyakran felbukkant a kérdés: tanultam az írást, vagy nekem „csak úgy”, a magam erejéből sikerült. És néha úgy éreztem, azt akarják hallani, hogy tanulás nélkül jutottam oda, ahol vagyok. Mintha ettől csoda lennék, született zseni – és az sokkal érdekesebb, mint a háttérben végzett munka.

Igen, a mostani Leírás kurzus volt az első szervezett írásoktatás, amiben részt vettem, az Aranymosásig enélkül jutottam el. De ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem tanultam írástechnikát: csak autodidakta voltam.

Mindig is hittem a tanulásban. Bétáztam és bétáztattam. (Mi az a béta? Katt ide) Idegenek szövegében jobban észrevettem azokat a hibákat, amiket igazából még én is elkövettem írás közben. A legjobb bétáimra úgy találtam rá, hogy először én olvastam az ő szövegeiket. Láttam, hogy jól tudunk együtt dolgozni, és épp olyan nagy bennük a fejlődési vágy, mint bennem. És mindegyikük tehetséges volt valamiben: volt, akinél a karakterek összetett jellemét csodáltam, volt, akinél a logikus történetvezetést stb. Hallgattam rájuk. Ha olyan területet érintett, amiben láttam, hogy ők jobbak nálam, akkor kétszeres súllyal.

És online írástechnika anyagokat kerestem. A leghálásabb Kozma Rékának vagyok, az Így neveld a regényedet! blogért. Például onnan tanultam meg E/3.-ban írni :) (A novelláimat többnyire E/1.-ben írtam, de Meridia történetéhez sok nézőpontkaraktert akartam, sok váltással – ezért tanultam meg a közeli E/3.-at.)

Most visszaolvasva úgy tűnik, mintha én egy szuper-szorgalmas ember lennék, pedig nagyon nem. Az egyik legnagyobb jellembeli hibámnak a lustaságomat tartom. Tipikusan az vagyok, aki inkább lefelelt középsuliban 4-esre, visszamondva csak azt, ami az órán ráragadt, semmint otthon nekiülne hozzátanulni. Egyetemen szívesen magyaráztam a logikai kapcsolatokat, de utáltam időt tölteni a tételkidolgozással, szóval legtöbbször mások jegyzetét kunyeráltam el. Tudjátok, van az a rohadék, aki elkéri a jegyzeteidet, aztán akár jobb jegyre vizsgázik belőle, mint te… Na, én voltam az a rohadék. Nem, én sajnos nem vagyok szorgalmas.

Helyette fenemód büszke vagyok és maximalista. Sosem vagyok elégedett az elért eredményeimmel, mindig leakadok azon, hogy milyen hibákat vétettem. Hogyan lehetne jobb, amit csinálok?

Hiszek abban, hogy Meridia történetét érdemes elmondani, hogy érdekes és izgalmas lesz számotokra. A történet megérdemli, hogy a lehető legjobban írják meg – és hát éppenséggel én vagyok, aki írom. Tehát jobbá kell válnom. Egyszerű, nem igaz?

Az első kötet kézirata nem volt rossz – elég jó ahhoz, hogy a Könyvmolyképző kiadó bizalmat szavazzon nekem, és kiadja a regényt. De azt is le kell szögeznem, hogy a polcokra kerülő szöveg sokkal jobb, mint az, ami az Aranymosáson megmérettetett. Sokat köszönhetek a szerkesztőmnek, Moskát Anitának.

Újabb gyakori téveszme, hogy a szerkesztő erőszakkal átíratja a regényt. Én ezt nem tapasztaltam. Anita számára mindig az volt az első, hogy felmérjük, valójában mit akartam kifejezni egy-egy jelenettel, merre akarom terelni a történetet – és mindig ehhez igazodva tett szakmai javaslatokat arra, hogyan lehetne jobban elérni a kívánt hatást. Nem felülírta a gondolataimat, hanem segített őket kiteljesíteni. Éppen ezért jöttem rá a szerkesztés során, mennyi szakmai tudásom hiányzik. Az a tudás, ami neki megvolt, és amire próbált javítás közben megtanítani.

A megszerkesztett szöveg mindig jobb, mint a kézirat. Még zseniális kézirat esetében is, legalább azt beláthatjuk, hogy „több szem többet lát”, tehát némi foldozni való biztosan akad. Az írásom volt egy bizonyos szinten, a szerkesztés segített még eggyel fentebb emelni.

Azt akarom, hogy a Meridia sorozat következő része még jobb legyen. Ha a Felvont vitorlákat szerettétek, hát a folytatás legyen a kedvencetek!

Ehhez az első lépés az, hogy figyelek az olvasói és szakértői visszajelzésekre, felismerem a gyengéimet és kijavítom őket. Nem félek szembenézni azzal, hogy valamiben még nincs elég gyakorlatom vagy tehetségem, mert nem az egóm számít, hanem a történetem. Lusta vagyok, de most van valami, amiért hajlandó vagyok sokat dolgozni – Meridia az.

Szóval mit kerestem a Leírás kurzuson? Ugyanazt, mint bárki, akár van kiadott könyve, akár nincs: fejlődési lehetőséget. Ez nem „visszalépés”, hanem egy lépcsőfok felfelé.

Az, hogy miért pont a Leírás kurzust választottam, egyszerű: megkérdeztem a kiadó munkatársait, mit ajánlanának nekem. :) Elmondtam, mi az, amiben fejlődni szeretnék, és együtt kitaláltuk, hogy valószínűleg a Leírás kurzus anyagától kaphatom most a legtöbbet.

Nem csalódtam, tényleg hasznos volt. Bár kicsit másképp, mint azt előre hittem.

Talán inkább tankönyvszerűségre vagy gyakorlati tanácsok halmazára számítottam. Tudjátok: ez hiba, ezt így vagy úgy érdemes csinálni, ezekre figyelj stb. És persze, volt benne ilyen is, de én sokkal inkább szemléletfejlesztést kaptam a kurzustól.

Hogyan találhatom meg jobban a saját hangomat? Mit szeretek én a leírásokban? Mit akarok elérni velük – és persze azt hogyan tehetem meg.

Amikor a heti anyagot olvastam, eleinte gyakran beleestem abba a hibába, hogy első olvasásra szinte legyintettem, hogy á, ez semmi. Alapdolgok, ezek jó részét magamtól is tudom. Gyakran van ilyen, ha az ember logikus, egyszerűen érthető szöveget olvas - az az illúziója támad, hogy a benne leírtak olyan egyértelműek, hogy magától is rájött már ezekre.

Egyetemi vizsgatételeknél is volt már ilyen élményem. Röhögve ültem be a szóbelire, hiszen az anyag könnyű volt – aztán megbuktam. Könnyűnek tűnt, amíg olvasom, csak éppen az ember hiába hiszi, hogy tud valamit olvasás közben, a tapasztalat az, hogy csak töredékét tudja fejből visszamondani. A következő vizsga-alkalomra hozzáolvastam a leírt vázlathoz, megértettem az anyagrészt, és a többlettudás birtokában már tényleg vissza tudtam mondani a vizsgán azt, és épp annyit, amennyi a vázlatban eredetileg szerepelt.

A kurzuson kapott pdf-ek is ilyen vázlatok – minden szavuk fontos, semmi sem kihagyható. De kapunk segítséget ahhoz is, hogyan tegyük hozzá a többletet: ott vannak a házik, gyakorlatok, amelyeket a kurzusvezető értékel. Ez a Leírás kurzuson most Kozma Réka volt. Mindig kiemelte, mi sikerült gyengébben, de nem felejtett el dicsérni sem. És ha kérdésünk volt, kedvesen és érthetően magyarázott.

Figyelmeztetek mindenkit, aki kurzusra iratkozik: időigényes. Nagyon. Legalábbis ha tényleg meg akarjátok tanulni, amiről szól, és nem elégedtek meg egy felületes tudással.

Gyakran a háziírás közben jöttem rá, valójában mit jelent egy-egy lecke. Vagy a rosszul sikerült házim kiértékeléséből arra, hogy még mindig nem értem igazán. Tanultam a többiek megoldásaiból is. Visszamentem a pdf anyagába, egy-egy félmondaton gondolkodtam, próbáltam igazán a mélyére ásni.

Igen, tanultam az anyagból – de a legtöbb tudás és felismerés abból jött, hogy gondolkodási alapként használtam, és egy mondatból néha három különféle gondolatutat jártam be, ami mind elvezetett egy-egy felismeréshez a saját írásommal, stílusommal kapcsolatban. Vagy épp néha „csak” némi önismerethez.

Még mindig zavaros egy kicsit számomra, hogy pontosan mit és mennyit kaptam a kurzustól – nekem még mindig nem ért véget. Újra és újra elő fogom venni a tananyagot, és biztos vagyok benne, hogy még egy jó ideig találni fogok benne újabb gondolkozni valót.