Üdvözöllek Meridiában!

Többet szeretnél megtudni a Felvont vitorlák világáról és szereplőiről? Ez a három novella épp rád vár Ne maradj le róla!

Meridia trilógia I.

Ismerkedj meg a VI. Aranymosás Irodalmi Válogató nyertes regényével

Novellák

Kellemes olvasgatást kívánok

2017. december 31., vasárnap

Bemutatkozik: Anahita főpapnő

                                                         Kolozs Kitti illusztrációja


Hét évvel a Felvont vitorlák cselekménye előtt.

Anahita eldöntötte, hogy megszökik.
Már akkor meg kellett volna tennie, amikor apja felbontotta az eljegyzést közte és Espadon között. Napokig megbénította a döbbenet. Ez nem történhet meg, semmi értelme. Espadon mindig ott volt mellette, gyerekkoruktól barátok, majdnem egy éve jegyesek. A fiú elárulta neki, hogy a szüleik már az ő csecsemőkorukban megegyeztek. Akkor most miért...?
Nem kapott válaszokat, csak egy levelet az egyházból, miszerint a szentnővérek háza szívesen fogadja, az árapály ünnepén felszentelik. Holott ő sosem kérte, hogy csatlakozhasson közéjük.
A felismeréstől hideg borzongás járta át. Ez is az apja műve – élve el akarja temetni. De ő nem hagyja, hogy más döntsön az életéről. Többé nem.
Puha bőrsaruja csosszanó neszt keltett a csiszolt kőpadlón. Ilyenkorra a szolgák már mind hazamentek, vagy összebújtak a konyha kandallója előtt. Csak az apja lakrészében égett még gyertyaláng – Anahita szíve a torkában dobogott, amikor eliszkolt a félig nyitott ajtó mellett. Amint elért a nagycsarnokig, nem bírta tovább, az óvatosságot feledve kirohant a szabadba.
A tenger felől hidegebb szél fújt, mint amire számított. Hullámos, barna fürtjei kiszabadultak a kontyból, és sós párától nedvesen tapadtak az arcára. Fázósan húzta össze vállán a kendőt és átkozta magát, amiért nem vett fel több réteg ruhát. Ilyen időben még sosem indult hosszú sétára.
Fintorogva állapította meg, hogy kék szoknyája alját teljesen átitatta a sár. Azért választotta, mert úgy remélte, ha elfogynak az ékszerek, ezt is eladhatná és vehetne az árán valami gyapjúruhát, de így már biztosan nem fognak sokat adni érte.
Összeszorította fogát, hogy ne vacogjon, és elindult a kikötő felé. Dacosan markolta a kis bőrerszényt, amibe a családi ékszereket rejtette. Egy hónapja még hitt abban, hogy ezen az estén menyasszonyként fogja őket viselni. Ehelyett most azon gondolkozik, vajon hány gyűrűért veszi fel egy Szarvas-szigetre tartó hajó.
Már ha egyáltalán felveszi valaki. Nőknek tilos a férjük nélkül utazniuk, szerencsétlenséget hoznak a tengeren. Anahita először gondolkodott el azon, valójában mit jelent ez a mondás. Eddig üres babonának tűnt, most azonban rögtön eszébe jutottak apja felbérelt matrózai, akik a kikötői kurvákról tréfálkoztak, miközben a fizetésükért álltak sorban. Szarvas-sziget hat heti távolságra van jó szél mellett. Egy kereskedőhajó legénysége húsz fő. Húsz férfi, aki nem ismer semmilyen nemesi illemet, csak az arany, a vér, és a test állatias örömeit.
Látta maga előtt a fölé hajoló sebhelyes arcokból elővillanó fekete fogsort, nyakán felborzolódtak a pihék, amikor leheletük savanyú borszagára gondolt.
A rémképek hatására megtorpant. Tétován elfordult a kikötő felől és inkább a mezőgazdasági területek irányába kanyarodott. Csak talál valahol munkát. Megtanulhat főzni, vigyázhat elárvult csecsemőkre, akár még egy gyümölcsösben is dolgozhat, amíg Espadon érte nem jön, hogy megmentse. Titokban összeházasodnak és együtt majd elutaznak messze, ahol az apjának már nincs annyi befolyása.
Espadon... Amikor legutoljára sétáltak a nemesi udvar kertjeiben, a fiú arról dicsekedett, hogy sikeresen teljesítette az első kalózvadász küldetését. Anahitát nem érdekelte, hányan voltak a támadók, milyen fegyverekkel küzdöttek, csak Espadont figyelte. Mosolygott, amikor a fiú kipirult arccal, kezével hadonászva magyarázott a csatáról. Szeme ragyogott, állát büszkén a magasba szegte. Anahita belékarolt, és fölényesen mosolygott a lányokra, akik mellett elhaladtak. Minden nemeshölgy boldogan cserélt volna vele, de Espadon az övé volt. Csakis az övé.
Örökre tönkre tenné a fiú hírnevét. Egy rossz leány, aki elszökött otthonról, akit biztosan kitagadna a saját nemesi háza, nem lehet méltó a Repülőhal örököséhez.
Anahita körmeit mélyen belevájta a karjába. A tompa fájdalom egy tűnő pillanatra elmosta a félelmet és tehetetlen dühöt. Állt, nézte a csillagokat és egy lépést sem tudott tenni. Visszafele nem akart, előre nem volt hová.
Az éjszaka zajai körülölelték. Denevérek csapkodtak a feje felett, a falak tövében patkányok szaladgáltak. Anahita minden zörrenésre kétségbeesetten fordult sarkon. Keze a bőrerszény belsejébe csusszant, ujjaival kitapogatta a hideg aranyakat.
Banditák – hasított belé a gondolat. Egyedül van egy sötét, kihalt utcán, és kisebb vagyont rejteget. Ha valaki megsejti...
Szinte érezte a kérges ujjak szorítását a torkán. És aztán, ha elveszik mindenét, mi lesz? Megölik? Vagy mint dajkája rémmeséiben, arcát a porba nyomják, és akarata ellenére asszonyukká teszik?
Anahita nem tudta, ez pontosan mit jelent, de azt igen, hogy nem akarja, hogy bárki hozzáérjen Espadonon kívül. Espadon csókja puha, tiszta tengerisó ízű és szent, mint a kötelék, amit lelkük közt maga az Istennő szőtt. Nem hagyja, hogy ezt tönkretegyék. Ő nem lesz halbűzös matrózok kurvája, ő nemeshölgy, ő ennél többre született, ő...
– Hé, te ott! – kiáltott fel valaki az utca végében. – Eltévedtél?
Anahita rohant. Meg-megbotlott, tenyerét véresre horzsolták a falak, amikor támaszt keresett, de nem állt meg pihenni. Úgy érezte, mintha vadnyúl lenne, amit apja agarai űznek. Néha visszanézett, hogy követi-e valaki, és bár senkit sem látott, félelme nem csillapodott. Ösztönösen talált vissza a szülőházához, becsapta maga mögött az ajtót és csak lapult, miközben saját kapkodó lélegzetét hallgatta.
Végül zokogni kezdett.
Nem sikerült. Holnap odaadják az egyháznak és felszentelik, de ő túl gyenge, hogy bármit tegyen ellene. Gyűlölte saját magát, amiért még ennyire sem képes.

Anahitát idegesítette a papok kántálása. Szinte örömmel merítette fejét a tengerbe, hogy a víz eltompítsa az ének hangjait. A hullámok alatt minden békés volt. Tüdeje már feszült, de az utolsó pillanatig nem akart feljönni a levegőre. Amint megteszi, többé nem lehet az, aki eddig volt, az élete már nem lesz a sajátja, hanem az egyház tulajdonába kerül.
Mintha az utolsó kortynyi lélegzettel együtt a lelke is kiszakadt volna a mellkasából.
Az egyik szentnővér hajánál fogva tépte ki a tengerből, aztán mit sem törődve azzal, hogy Anahita rázkódik a köhögéstől, máris továbbment a következő lányhoz.
– Ár–apály, adsz és elveszel... – dúdolták a sorban álló társai. Halászlányok, árvák, elszegényedett nemesek. Itt nem volt kivétel.
Anahita könnyei összekeveredtek a tengervízzel. Ez volt az egyetlen jó dolog a vízi szertartásban – így legalább senki sem láthatta, hogy sír. Nem énekelt a többiekkel. Némán visszaállt a sorba és tekintetével a bámészkodó nemeseket fürkészte.
Espadon az első sorban állt, arcán nem látszódott semmilyen érzelem.
Lemondott rólam?
Anahita gyomra görcsbe rándult. Nem, az nem lehet. Espadon szeret, örökké szeretni fog. A jegyesem, lelkem az ő lelke, maga mondta. Azt mondta...
A papnőknek nem lehet családja, szüzességet fogadnak. Amint a menettel átlépi az egyház kapuját, soha többé nem jön ki onnan, csak ha szent küldetésre küldik. De nem fogják, az apja gondoskodik róla.
Miután megpróbált elszökni, számított rá, hogy az apja megvesszőzi. De Walrus semmit sem tett, még csak nem is kiabált.
– Jobb így, lányom – győzködte. – Ott biztonságban vagy.
– Espadon mellett is biztonságban lennék!
– Király leszek. Tudod, ez mit jelent?
– Azt, hogy csaltál a Tengeristennő versenyén!
Anahita nem tudott időben hátraugrani a pofon elől. Kezét lángoló arcára szorította, de nem volt hajlandó lesütni a szemét.
– Tengerszűz leszel, és ha jól viseled magad, főpapnővé teszlek, megértetted? – morogta Walrus.
– Soha! Hozzá fogok menni Espadonhoz, vagy meghalok! – kiabálta akkor Anahita.
De nem akart meghalni, és ezt persze Walrus is tudta.
Talán tényleg apám terve az egyetlen kiút? – gondolta, miközben kilépett a tengerből és csatlakozott a tengerszüzek csoportjához. A papnők nem, de a főpapnő végül megházasodik. A következő király hitvese lesz, nászuk szentesíti az uralkodói pár hatalmát. Ha Espadon lenne a királya...
Elmosolyodott. Még van remény.
Úgy ügyeskedett, hogy a menetben pont a fiú előtt haladhasson el.
– Alkonyatkor a szökőkútnál – suttogta.
Nem látta, Espadon jelzett-e, de bízott abban, hogy hallotta az üzenetet és eljön a királyi kertbe, ahol az iskolaévek alatt is gyakran találkoztak. A különféle virágokkal és szobrokkal teli park az egyház és a nemesi udvar közös területe volt, így a papnők is könnyebben kiszökhettek oda.
Anahita izgatottan várta az estét. Pontosan és alázatosan hajtotta végre az összes szertartást, hogy ne keltsen gyanút. Az ünnepély után szó nélkül takarított a templom fagyos csarnokaiban, levest hozott a konyháról az idős szent testvéreknek, fennhangon mondta az éjjeli imádságot.
Már ragyogtak a csillagok, amikor elengedték őket az alvóhelyükre. Egy melléképületben volt a szállásuk – pokrócokat osztottak szét, és a földön, szorosan egymáshoz bújva feküdtek le.
Anahita nem tudott aludni, folyton azt leste, hogy a sólyomszemű felügyelőnő mikor szundít el, hogy kiosonhasson. Espadon talán még most is vár rá.
De az öregasszony nem aludt el, és végül Anahita mély, álom nélküli öntudatlanságba szenderült.
Talán ma – gondolta minden reggelen.
A hetek összemosódtak. Tömjén, hideg halleves, súrolókefe, dohos pokrócok szaga. Újra és újra mindig ugyanaz. Nem volt már ideje gondolkodni, keseregni. Még munka közben is imákat dúdoltak, álmaikat is a szent nővérek felügyelték.
Már majdnem feladta a reményt, amikor kerti munkát bíztak rá: végig kellett járnia a parkot, és megmetszeni a bokrokat. Ujjait véresre karmolták a rózsatövisek, de nem bánta. Nézte az eget, várta, hogy narancsszínből vörösbe váltson, aztán rohant a Repülőhalakat formázó szökőkút felé.
Amikor már majdnem odaért, lelassított. Mélyeket lélegzett, próbálta lenyugtatni magát.
Kicsi rá az esély, hogy Espadon ma is ott várja. Nem szabad beleélnie magát, ha nem reménykedik, nem fog csalódni – gondolta, de közben a gyomrát összeszorító izgalomból tudta, igenis, csalódni fog. Fájt, annyira, hogy legszívesebben elmenekült volna a hideg nővérszállásra, hogy holnapig legalább még álmodozhasson.
De Espadon ott volt. Az árnyat adó lugas kőpadján ült, kamaszosan hosszú lábát úgy kulcsolta össze, mintha maga se tudná, mihez kezdjen velük. Amint meglátta a lányt felállt, és elindult felé.
Anahita legszívesebben a karjába rohant volna, de hirtelen úgy érezte, mintha ő is rózsabokor volna, amit gyökerek horgonyoznak a földhöz. Várta Espadont, és mozdulatlanul hagyta, hogy a két kar köré fonódjon. Arcát a fiú mellkasának szorította, hallgatta a komótos szívverést, és közben azt sem bánta, hogy állán végigcsordulnak a könnyei. Espadon lépett hátra először.
– Itt vagy – motyogta hitetlenül Anahita. – Minden nap vártál rám?
Espadon biccentett, de nem mosolygott.
– Búcsúzni jöttem – mondta.
– Nem... – kezdett volna bele Anahita, de a fiú elfordult.
– Te már a tengeré vagy. Esküt tettél.
– A menyasszonyod előbb voltam!
Espadon megrázta fejét és elindult a kapu felé, de Anahita elkapta a karját.
– Főpapnő leszek! – kiáltotta. – Apám is ezt akarja. Addig dolgozom majd, addig tűrök, míg ki nem neveznek. Te pedig elnyered a trónt! Az Istennő is biztosan ezt akarja. Az Istennő... ha tényleg neked szánt... ha tényleg... –zokogta.
Erős, de gyengéd kéz simogatását érezte az arcán, szájában a tenger ismerős sóíze áradt szét. Espadon csókja most nem volt gyengéd, hanem akaratos, daccal és vággyal teli. Anahita élvezte, ahogy testét átjárja a forróság. Espadon homlokát a lányéhoz nyomta, miközben mélyen a szemébe nézett.
– Akkor úgy tűnik, király leszek.
Anahita felkacagott. Hirtelen olyan könnyűnek érezte magát, akár egy hulló rózsaszirom.

Anahitának végül sikerült főpapnővé válnia, de vajon boldog abban a szerepben? Espadonnal tényleg megszerzi a trónt?

A Felvont vitorlákból kiderül

Köszönöm, hogy velem tartottál az
Üdvözöllek Meridiában!
 blogsorozaton.

Tetszettek a novellák? Írd meg nekem a véleményed! :)

2017. december 27., szerda

Bemutatkozik: Espadon kapitány

                                                         Kolozs Kitti illusztrációja

Nyolc évvel a Felvont vitorlák cselekménye előtt.

Az ifjú elégedetten szemlélte a vitorlást.
Ez már nem olyan hasas kereskedőhajó volt, mint amilyenen apja megtanította a kormányzásra. A keskeny testű karavella az ég felé nyújtózó árbócokkal egy tarajos kardhalra emlékeztetett. Épp úgy tudott nyársalni is: orránál hosszú fémszarv hasította a vizet. Az én hajóm – hajtogatta magában a fiú, hogy a gondolatból bátorságot merítsen.
– Kapitány a fedélzeten! – kiáltotta a felbérelt navigátora.
A legénység a pallón közeledő ifjú felé fordult.
Torkában dobogott a szíve. Büszke léptekkel vonult a tatra a kormányos mellé, de közben fülelt. A matrózok összesúgtak mögötte, néhányan nevettek.
– Ez csak egy kölyök.
Csalódottak. Orkát, a legendás kalózvadászt várták, nem egy tizenéves suhancot.
– A családfő nem ér rá harmadrangú fosztogatókat kergetni – kiáltott rájuk. – A hajó és a küldetés az enyém. Vitorlát bonts!
A legtöbb matróz gondolkodás nélkül teljesítette a parancsot, csak néhányan maradtak mozdulatlanok.
– Mi a neved, úrfi? – morrant rá az egyikük. Fenyegetőn előre lépett, kezét tőre markolatán tartotta.
– Espadon – válaszolt zavartan az ifjú. Érezte, hogy kigyúl az arca. Miközben próbált erősnek tűnni, megfeledkezett az illemről. Most már mindegy. Légy férfi! – Espadon vagyok, Orka fia, a Repülőhal nemesi házának örököse!
– Percula, a legénység választott parancsnoka – mosolyodott el a matróz. – Rendben kölyök, ma játszunk veled. Fiúk, hallottátok a kis kapitányt, munkára!
Espadon keze ökölbe szorult.
– Én nem játszadozom! Válassz: elfogadsz, eltakarodsz a hajómról, vagy ha végleg elment az eszed, küzdj meg velem – húzta elő a kardját Espadon, miközben remélte, hogy nem remeg a keze.
Nyugalom. Nem fog egy nemesre támadni.
Percula végigmérte, mintha egy bűzös halat vizsgálna a piacon. Végül vállat vont.
– Értettem, kapitány. Maradok.
– Ma te leszel a hajókosárban.
– Igenis, kapitány.
Jó szelet kaptak, hamar maguk mögött hagyták Meridiát. A Szarvassziget felé vezető tengeri kereskedőútvonalat követték, amelyen mostanság sokszor raboltak el kerámiaszállítmányokat.
Espadon átvette a kormányt, hogy érezze, milyen könnyen fordul a hajó. Csatában szüksége lesz a tudásra.
Kezdetben izgatottan figyelt minden vitorlást, ami feltűnt a horizonton, de csak egyszerű kereskedők voltak. Hamar elunta magát, ráadásul ahogy delelőre hágott nap, egyre melegebbnek érezte a kapitányi kabátot. Az izzadságcseppek viszkető csíkokat hagytak a hátán, de nem moccanhatott – aligha keltene tiszteletet, ha kutya módjára vakarózna.
– Kormányos, ide! Lemegyek a kabin...
– Füst! – kiáltott le Percula a főárbócról. – Két óra irányában.
Espadon rögtön arra fordította a hajót, majd átadta a kormányt.
Szél észak-északkeleti. Közepes hullámzás.
– Percula, jelentést!
– A füst eloszlik. Hajó nincs.
A megtámadott hajót elsüllyeszthették, miután elvették az árut. Merre menekülnek? El a kereskedelmi útról. Hol van sziget a közelben?
– Félfordulat jobbra!
– De a füst egyenesen volt.
– Eléjük vágunk.
Espadon görcsösen markolta a korlátot, tekintete a horizontot fürkészte. Hol van már?
A fel-le hullámzó tenger figyelésébe beleszédült, gyomra minden neszre összeszorult. Tudta, hogy ott kell lennie az ellenségnek. Ha elég gyorsak, utolérik.
– Ott vannak! Nézze, kapitány – kiabált Percula. Szükségtelen volt jelentenie az irányt, a legénység minden tagja az apró fekete pontot figyelte, amely egyenesen előttük bukkant fel, mintha csak a hullámok alól emelkedne ki.
Lassan közelebb kerültek a célponthoz, így már az is látszott, hogy egy fürge, halászhajóból átalakított vitorlással van dolguk. Egy nemesi ház zászlaját sem húzták fel, ehelyett elkezdték kidobálni a rakományt.
Espadon elégedetten szemlélte – végre féltek tőle. Aztán rádöbbent: így is túl lassan érték be a kalózokat, ha azok megszabadulnak a nehéz árutól az ő nagy hajója már nem lesz elég gyors, hogy elfogja őket.
A tengermélyre... Gondolkozz!
– Fordulás nyugatnak – parancsolt a kormányosra, de az csak értetlenül állt. – Azt mondtam, nyugat!
– Mussla, mozdulj már – kiáltott Percula. – Irány a Szűzvérbe!
– Igenis. Bocsánat – sütötte le szemét a kormányos.
A Szűzvérnek gúnyolt felszínközeli áramlat nem volt olyan erős, hogy elsodorja a hajót, de ahhoz épp elég, hogy amíg a közepében maradnak, valamivel gyorsabban haladjanak szembeszélben is. Nem teljesen arrafelé vitt, amerre a kalózok menekültek, de erre nem is volt szükség. Amint eleget úsztak rajta észak felé, Espadon parancsba adta, hogy kanyarodjanak vissza a menekülő bárka irányába.
Az ellenség könnyen megléphetett volna, ha irányt vált, amint a meridiai karavella már nincs a nyomában. De akárki vezette azt a ladikot, nem lehetett tapasztalt kapitány – nyilván azt hitte, a karavella valóban felhagyott az üldözéssel.
Oldalba kapták a kis kalózhajót, a fémszarv a tatba fúródott, majd amikor a bárka kanyarodni próbált, kiszakadt belőle. A hasadó fa zaját a kalózok rémült kiáltozása sem tudta elnyomni.
Espadon csalódottan figyelte őket. Ezekre még a gyújtónyíl is parazlás.
– Csáklyázásra felkészülni!
Az ellenség hiába próbálta meg elvágni a köteleket, nem volt elég emberük. Egyre közelebb és közelebb kerültek Espadon hajójához, mígnem csak egy ugrásnyi rés maradt a két vitorlás között.
A kalózok kétségbeesetten küzdöttek. Csupán matrózkésekkel, vasbotokkal és halászszigonyokkal fegyverkeztek fel, rendes kard vagy lándzsa egyiküknél sem akadt. Ez semmiség lesz – fintorgott Espadon.
Éles fájdalom hasított a vállába, látása elhomályosult. Ösztönösen odakapott, keze nedves ruhaanyagot markolt – ő vérzett. Valaki durván megragadta a csuklóját. Hiába kiáltott fel, a csatazajban minden parancsszó elveszett.
Látta, ahogyan a matrózai, akik addig lassúnak és lustának tűntek, most gyorsabban siklanak félre a csapások elől, mint egy delfin. Orrában összekeveredett a nedves fa, a sós verejték és a vér szaga.
Hiába vergődött, nem tudott szabadulni. Penge hidegét érezte a torkán.
– Nyugalom, nemesúr. Csónakba szállunk.
Espadon összeszorította a fogát. Úgy tett, mintha engedelmeskedne, miközben várt, hátha enged a szorítás.
A kalóz bortól és szárított haltól bűzlött, lehelete csiklandozta a fiú tarkóját.
– Engedd el! – hallotta Espadon Percula hangját.
Reménykedve tekintett körbe, de nem látta a matrózt.
A következő pillanatban mintha egy zsák zuhant volna rá. A kalóz felüvöltött és elengedte őt, bár még mindig rajta feküdt.
Espadon valami forrót és meleget érzett végigcsordulni az arcán. Zihálva kapkodott lélegzetért, miközben az a valami a szájába csorgott. Fémes íze volt.
Ijedten gördítette le magáról a kalóz testét. A foghíjas, mocskos férfi nyakából kés állt ki, vére bugyogva tört elő a sebből. Amikor hörögve Espadon után kapott, az ifjú kirántotta belőle a kést, hogy újra a kalózba döfje. Szúrt egyszer, kétszer, mígnem már alig látott az arcába fröccsenő vértől.
– Na, elég lesz, kis kapitány! Már hússzor döglött – nevetett Percula.
Espadon csak ekkor tért magához annyira, hogy felnézzen. A legénység már az összes kalózzal végzett, épp a kevés megmaradt árut menekítették át a saját hajójukra, aztán nekiláttak, hogy a halottakat a lassan süllyedő ladikhoz kötözzék – az lesz a sírjuk, testük soha többé nem sodródhat majd a felszínre.
– Istennő, Tengerek úrnője, látom a sorsomat – kiáltott fel Espadon.
A matrózok meglepetten bámulták.
– Vérem a tenger vizéből való, ahová majdan visszatérek. Fogadd a hozzád térőket – térdelt le a fedélzet mocskos deszkájára és imára kulcsolta a kezét. A legénység immár követte a példáját. – Könyörülj azokon, akik megbánták bűneiket.
Erősen megmarkolta a matrózkést, melynek vágása még mindig égett a vállán.
– De büntesd meg azokat, akik gonoszsággal telve jutnak eléd. Szenvedjenek a tenger mélyén, ahová sose jut el a fény, és ne engedd, hogy feljöjjenek kísérteni!

Vajon gyakorlott kapitányként van esélye Espadonnak visszaszerzi népe legendás kincsét?

A Felvont vitorlákból kiderül

Az Üdvözöllek Meridiában! blogsorozat következő részében:

Átélheted Anahitával azt, milyen meridiai papnővé válni
Vajon milyen szabályoknak kell megfelelnie? És hogyan lehet őket kijátszani?

2017. december 22., péntek

Bemutatkozik: A sivatagi Ramal

                                                         Kolozs Kitti illusztrációja


Huszonhat évvel a Felvont vitorlák cselekménye előtt.

Ramal kezéből kicsúszott a fakard, és nagyot csattant az egyik datolyafa törzsén. Megint nem sikerült a mozdulatsor. Pedig bal kézzel már olyan jól ment!
Megdörzsölte sajgó jobb csuklóját, majd nekiállt kiszabadítani a hátrakötött balját. Nem hagyhatta tovább rajta a kötést, ha nem használja, csak elsatnyul. Akkor egyik kezével sem tudna vívni.
Dühösen tépkedte a zsinórokat, de azok nem engedtek.
– Az volt a gond, hogy túl görcsösen fogtad a markolatot.
Ramal kisiklott a haját borzoló kéz alól.
– Bátyám!
– Gondoltam, hogy itt talállak – intett a datolyaliget széle felé Chakal. – És azt is sejtettem, hogy megint valami bolondságot csinálsz – kapta el Ramal bepólyált bal kezét.
A fiú megpróbált kitörni a szorításból, de bátyja erősen tartotta.
– Muszáj.
– Ne kezdd megint!
– De...
– Mikor kötötted le?
– Csak tegnapelőtt.
Chakal figyelmeztetés nélkül pofon vágta. Az csapás helye égett Ramal arcán, de nem próbált visszaütni. Lesütötte szemét és hagyta, hogy a bátyja kioldja a kötéseket.
– Csak a homokdémonok forgatják balkézzel a kardot – suttogta.
– És a kisöcsém. – Chakal lehajolt, hogy szeme egy magasságban legyen Ramaléval. – Te nem vagy sem démon, sem átkozott, megértetted?
– Szerencsétlenséget hozok az egész családra. A karavánban mindenki...
– A karavánbeliek szava annyit se ér, mint a tevehúgy!
– Apánk... – Ramal úgy érezte, mintha száraz homok karistolná a torkát. – Ő is jön?
Chakal megrázta a fejét.
– Utál, igaz? Utál, mert gyenge vagyok.
– Sok a dolga.
Ramal gyomra összeszorult. A fakardért ment, de amint felemelte, látta, hogy elhasadt. Használhatatlan. Mint én.
– Gyere velem! Versenyzünk egyet – mutatott Chakal a közelben kikötött tevék felé.
Ramal megszokta már, hogy bátyja kérdezés helyett is parancsol – apjuk örököseként ez így helyes. Elmosolyodott és hagyta, hogy Chakal a nyeregbe emelje. Még nem volt elég magas ahhoz, hogy egyedül fel tudjun mászni, de az irányítást már megtanulta.
Edzés közben észre sem vette, mennyi idő telt el a nap már csak egy vörös félkörnek látszott a dűnék mögött, a homok cirmos hullámai mélyebbnek tűntek, ahogyan az árnyékok kiélesedtek. A fivéreknek nem kellett megbeszélniük, merre induljanak, rögtön a tevék oldalába vágták a sarkukat.
Chakal vágtatott az élen, de Ramalt ez nem zavarta. Néha úgy érezte, már lenne esélye beérni őt – ilyenkor észrevétlenül visszafogta a saját tevéjét. A bátyja nyomában haladni békés volt, biztonságos.
Néha álmodott arról, hogy leelőzi Chakalt. Az üres sivatag végtelenje megrémítette, de hiába állt meg, hiába kiáltozott a bátyja után, szavára többé senki sem felelt.
Ramal megrázta a fejét. Most nem akart a rémálmokra gondolni.
Élvezte a feltámadó sós szellőt, amely azt jelezte, nincs messze a cél.
Chakal egy közeli dombon várta, ő már leszállt a nyeregből. Ramal is letelepedett mellé, majd némán figyelték, ahogyan a tenger örökké mozgó világa összecsapott a homokdűnék hullámaival. Ár-apály... hol a homok nyert teret, hol a víz, akárcsak a marakodó testvérek.
– Hé! – kiáltott fel Ramal, amikor bátyja játékosan beleborzolt a hajába. Morgolódva lapogatta elszabadult tincseit, mígnem valami nehezet érzett a térdén. Egy hosszúkás csomag volt.
– Mi ez?
Chakal nevetett, de nem nézett rá, tovább bámulta a hullámokat. Ramal kíváncsian bontogatta a csomókat. Egy igazi fémkard csusszant ki a vászonanyagból. Hajlított szablya volt, olyan, mint amit a közkatonák viselnek, valami mégis furcsának tűnt benne. Ramal sehogy sem talált rajta fogást, aztán hirtelen megértette – amint a bal kezébe vette a fegyvert, annak markolata szelíden belesimult a tenyerébe. A szokott kardok tökéletes tükörképét kapta meg.
– Egy napon a testőröm leszel. Te leszel a legjobb kardforgató, megértetted?
– Én? De...
Ramal szemét csiklandozták a szökni próbáló könnyek. Eldörgölte őket – ő már nem kisfiú, hamarosan hétéves, nem sírhat.
– Amikor én uralkodó leszek. Mindig mellettem leszel, és megvédesz.
– Igen.
– Addig pedig minden egyes nap gyakorolni fogsz. Bal kézzel is. Megértetted?
– Igenis, bátyám.
Ramal mereven bámulta a tengert, mintha azzal, hogy nem néz Chakal szemébe a fivére sem vehetné észre az állán lecsorduló könnyeket.
Nem értette, miért sír. Minden olyan jó volt – a langyos homok, a friss tengeri szél, még bátyja kantárszártól durva keze is, ami beleborzolt a hajába.

Szeretnéd tudni, felnőttként milyen ember vált Ramalból?

A Felvont vitorlákból kiderül

Az Üdvözöllek Meridiában! blogsorozat következő részében:

Elkísérheted Espadon kapitányt első kalózvadász küldetésére

2017. december 20., szerda

Meridia tájai

Forrás: Marc Driesenga, flickr

Üdvözöllek Meridiában!

Ennek a blogposztnak célja, hogy megmutassam, honnan kaptam ihletet pár, a könyvben szereplő látványos helyszínhez.

Az első képhez (fent) hasonló fotókat gyakran használtam már Meridia bemutatásához (lásd: I. Aranymosásos regényrészlet, Lendület Magazin interjú). Azért szeretem, mert kifejezi a regény egyik legfontosabb elemét: a sivatag és tenger találkozását és összecsapását. Nem csak földrajzilag illeszkedik, hanem a kulturális különbségekre, a sivatagi barbár nép és meridia hajós népe közti háborúskodásra is utal.
A fotó a Namib sivatag és az Atlanti-óceán határán készült.


Tükörerdő, avagy a Gemasolar naperőmű.
Már élt bennem egy élénk kép a Tükörerdőről, amikor elkezdtem források után kutatni. Ahhoz, hogy ne csupán látványos, hanem garantáltan hiteles is legyen a szerkezet, valós mintára volt szükségem. Csakhamar rátaláltam a sevillai naphőerőműre, amely amellett, hogy gyönyörű, az eredeti elképzeléseimnek is teljesen megfelelt.


Olyan óriási területen húzódó lepusztult partszakasz, mint a könyvben szereplő Roncstemető a Földön (egyelőre :) ) nincs, az alapját képező formációkat azonban több helyen is megfigyelhetitek.
A jobb oldali mészkőoszlopok Ausztráliában, Victoria állam óceánpartja mentén láthatók, és találóan a Tizenkét Apostol nevet viselik. A bal oldali kép a Ponta da Piedade sziklaformációit ábrázolja. Portugáliában, Lagos környékén kereshetitek fel.

Forrás: 1. Filip Štorch, alias Skvor 2. A Pinta rekonstrukciója Palos de la Frontera kikötőjében   Miguel Angel, fotója wikipedia photo


A meridiai hajózás fejlettsége a kései 15. századnak megfeleltethető, karavellákkal és karakkokkal járják az óceánt. Espadon vitorlását Kolombusz három híres hajója közül a leggyorsabbról, a Pintáról mintáztam. A regénybe kétlem, hogy belekerülne, de a háttérben néha számolnom kellett a méreteivel, így álljon itt érdekességképp: súlya 60 tonna, hossza 17 méter, szélessége pedig ~5,5 méter. A Pinta legénysége 26 fő volt, Espadon hajóján sincsenek sokkal többen: 30 fő az összlétszám, 28 matróz plusz a navigátor és a kapitány.

Forrás: Arterra/UIG via Getty Images; npr.org                                 

A meridiai zátony mintája nem más, mint a Nagy-korallzátony, amely 34,4 millió hektáron, 2000 km hosszan húzódik. A regényben szereplő Zátony még ennél is nagyobb, szó szerint kettészeli a világ térképét. A zöldes öblökkel, homokbuckákkal és barnás moszatpárnákkal foltozott tájkép a meridiaiakat egy óriási kígyó pikkelyeire emlékeztette: a régi legenda szerint a zátony Meridián, a világot körbeölelő kígyó levedlett bőréből született.


A tengert 2015 nyarán láttam először egy zakhintosi nyaralás alkalmával. Az ottani élmények megihlettek, ha Meridia tájait írom, mindig az ottani sétákra emlékszem vissza.


Szívesen kalandoznál ezeken a tájakon?

Ne habozz, rendeld meg a könyvet most kedvezményesen!

Az Üdvözöllek Meridiában! blogsorozat következő részében:

Bepillantást nyerhetsz a sivatagi Ramal gyermekkorába



2017. december 18., hétfő

Felvont vitorlák könyvbemutató - Beszámoló



2017. december 16-án a Könyvmolyképző Csillagszóró Könyvkarácsonyán mutatták be első regényemet a nyugati téri Alexandra könyvesházban.
Mindenkinek köszönöm, aki velem töltötte ezt a hétvégét!

Miután a párom meglepett egy V. K. Bellone névre gravírozott tollal, boldogan készülődtem a könyvbemutatómra és a dedikálásra. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem izgultam.
Szerencsémre összefutottam Bessenyei Gáborral, aki megnyugtatott, még ő is izgul, holott A háború lelke már Az Olimposz legyőzése sorozat harmadik, utolsó része. Ehhez képest én szemernyi bizonytalanságot sem láttam rajta az interjú alatt: izgulás ide vagy oda, Gábor profi volt.
Remélem, a Meridia trilógia befejező kötetét pár év múlva ugyanilyen sikerrel mutatom majd be az olvasóknak.
Bessenyei Gábor és én

Egyre nőtt az örömöm, amikor láttam, milyen sokan érkeznek a Felvont vitorlák bemutatójára. Bakti Viktorral és csavaros sci-fijével, az Integrálvával osztoztam a színpadon, a beszélgetést Varga Bea (On Sai) vezette.
Szó esett a karakterekről, az egyedi világokról, arról, hogyan is kerül technológia a fantasyba, és az érdeklődők egy kicsit engem is megismerhettek - elárultam például, hogy az írói nevemet egy hajó, a HMS Bellona ihlette. Bea remek beszélgetőpartner, úgy érzem, kérdései sokat segítettek, hogy végül feloldódjak és minél jobb bepillantást nyújtsak a regény történetébe. Köszönöm neki, és mindazoknak, akik meghallgatták a bemutatót!

Varga Bea                Bakti Viktor             V K. Bellone

Köszönöm azoknak, akik eljöttek dedikáltatni a Felvont vitorlákat. Jó kalandozást kívánok nektek Meridiában! :)
A dedikálóasztalnál végül igazán jó Sötét Örvényes társaság alakult ki: Bakti Viktorhoz és hozzám Szöllösi Kristóf és Gulyás Péter is csatlakozott.
Kristófot régebb óta ismertem már a Fiatal Írók Társaságából. A társaság egyik novellapályázatán egy szabadon választott könyvet nyertem - én Kristóf könyvét, az Acélszenteket kértem és rögtön dedikáltattam. Verhetetlen humorával most is még több színt vitt a hétvégémbe.

Bakti Viktor, V. K. Bellone, Szöllösi Kristóf, Gulyás Péter


Másnap az Érints meg! antológia bemutatóján ültem színpadra. Már alig várom, hogy elolvassam a kötetet, kivétel nélkül mindegyik novella érdekesnek hangzik.
Legtöbbet "novella-szomszédaimmal" Róbert Katalinnal és Csikász Lucával beszélgettem.
Luca, nagyon örülök, hogy osztozol velem a selkie-rajongásban!
Kedves Katalin, nagyon örültem, hogy melletted ülhetek (és nem csak azért, mert így közel volt a mézeskalács). :) Bár te talán nem vetted észre, de fél szemmel próbáltam ellesni, milyen kedvesen és profin bánsz a rajongóiddal.

                                              Az Érints meg! antológia szerzői

Sok remek emberrel találkoztam ebben a két napban, igazi élmény volt.
Két találkozást azért kiemelnék: köszönöm Varga Beának, hogy bemutatott Spirit Blissnek, akivel Adriennként ugyan már többször beszélgettem, de eddig valahogy nem realizáltuk, írói néven ki kicsoda. Álnevek átka? :) Remélem, tartjuk majd a kapcsolatot.

Ashley Carrigan, Okváth Anna, Spirit Bliss, On Sai, V. K. Bellone


Végül de nem utolsósorban:
Kolozs Kitti, te igazi karácsonnyá tetted számomra ezt a hétvégét!
Ezt a gyönyörű brosst kaptam ajándékba:


Minden meridiás dedikálásomon velem lesz, nagyon szeretem. Köszönöm!

Kitti nem csak a meglepetésekben verhetetlen, de a képszerkesztésben is igazi tehetség. Már a borítótervező pályázaton megdöbbentem, a kevés információ alapján mennyire találó modelleket talált a karaktereimhez. Ezért felkértem, készítsen illusztrációkat, amelyekkel bemutathatom őket nektek.

Üdvözöllek Meridiában! - blogsorozat


Először a trilógia világának tájait bemutató blogposztot közlök, azután sorra veszem a három főszereplőt: a sivatagi Ramalt, Espadon kapitányt és Anahita főpapnőt.
Mindegyikük múltjából egy-egy rövid novellát olvashattok - a novellák spoilermentesek, olvashatók a regény ismerete nélkül, de a Felvont vitorlák után is.
Minden írást egy kép egészít ki a karakterről, melyeket Kitti készít.

Figyeljétek az oldalt, ne maradjatok le róla!