Kolozs Kitti illusztrációja
Nyolc évvel a Felvont vitorlák cselekménye előtt.
Az ifjú elégedetten szemlélte a vitorlást.
Ez már nem olyan hasas kereskedőhajó volt, mint
amilyenen apja megtanította a kormányzásra. A keskeny testű karavella az ég
felé nyújtózó árbócokkal egy tarajos kardhalra emlékeztetett. Épp úgy tudott
nyársalni is: orránál hosszú fémszarv hasította a vizet. Az én hajóm –
hajtogatta magában a fiú, hogy a gondolatból bátorságot merítsen.
– Kapitány a fedélzeten! – kiáltotta a felbérelt
navigátora.
A legénység a pallón közeledő ifjú felé fordult.
Torkában dobogott a szíve. Büszke léptekkel vonult a
tatra a kormányos mellé, de közben fülelt. A matrózok összesúgtak mögötte,
néhányan nevettek.
– Ez csak egy kölyök.
Csalódottak. Orkát, a legendás kalózvadászt várták,
nem egy tizenéves suhancot.
– A családfő nem ér rá harmadrangú fosztogatókat
kergetni – kiáltott rájuk. – A hajó és a küldetés az enyém. Vitorlát bonts!
A legtöbb matróz gondolkodás nélkül teljesítette a
parancsot, csak néhányan maradtak mozdulatlanok.
– Mi a neved, úrfi? – morrant rá az egyikük.
Fenyegetőn előre lépett, kezét tőre markolatán tartotta.
– Espadon – válaszolt zavartan az ifjú. Érezte, hogy
kigyúl az arca. Miközben próbált erősnek tűnni, megfeledkezett az illemről.
Most már mindegy. Légy férfi! – Espadon vagyok, Orka fia, a Repülőhal nemesi
házának örököse!
– Percula, a legénység választott parancsnoka –
mosolyodott el a matróz. – Rendben kölyök, ma játszunk veled. Fiúk, hallottátok
a kis kapitányt, munkára!
Espadon keze ökölbe szorult.
– Én nem játszadozom! Válassz: elfogadsz, eltakarodsz
a hajómról, vagy ha végleg elment az eszed, küzdj meg velem – húzta elő a
kardját Espadon, miközben remélte, hogy nem remeg a keze.
Nyugalom. Nem fog egy nemesre támadni.
Percula végigmérte, mintha egy bűzös halat vizsgálna
a piacon. Végül vállat vont.
– Értettem, kapitány. Maradok.
– Ma te leszel a hajókosárban.
– Igenis, kapitány.
Jó szelet kaptak, hamar maguk mögött hagyták
Meridiát. A Szarvassziget felé vezető tengeri kereskedőútvonalat követték,
amelyen mostanság sokszor raboltak el kerámiaszállítmányokat.
Espadon átvette a kormányt, hogy érezze, milyen
könnyen fordul a hajó. Csatában szüksége lesz a tudásra.
Kezdetben izgatottan figyelt minden vitorlást, ami
feltűnt a horizonton, de csak egyszerű kereskedők voltak. Hamar elunta magát,
ráadásul ahogy delelőre hágott nap, egyre melegebbnek érezte a kapitányi
kabátot. Az izzadságcseppek viszkető csíkokat hagytak a hátán, de nem
moccanhatott – aligha keltene tiszteletet, ha kutya módjára vakarózna.
– Kormányos, ide! Lemegyek a kabin...
– Füst! – kiáltott le Percula a főárbócról. – Két óra
irányában.
Espadon rögtön arra fordította a hajót, majd átadta a
kormányt.
Szél észak-északkeleti. Közepes hullámzás.
– Percula, jelentést!
– A füst eloszlik. Hajó nincs.
A megtámadott hajót elsüllyeszthették, miután
elvették az árut. Merre menekülnek? El a kereskedelmi útról. Hol van sziget a
közelben?
– Félfordulat jobbra!
– De a füst egyenesen volt.
– Eléjük vágunk.
Espadon görcsösen markolta a korlátot, tekintete a
horizontot fürkészte. Hol van már?
A fel-le hullámzó tenger figyelésébe beleszédült,
gyomra minden neszre összeszorult. Tudta, hogy ott kell lennie az ellenségnek.
Ha elég gyorsak, utolérik.
– Ott vannak! Nézze, kapitány – kiabált Percula.
Szükségtelen volt jelentenie az irányt, a legénység minden tagja az apró fekete
pontot figyelte, amely egyenesen előttük bukkant fel, mintha csak a hullámok
alól emelkedne ki.
Lassan közelebb kerültek a célponthoz, így már az is
látszott, hogy egy fürge, halászhajóból átalakított vitorlással van dolguk. Egy
nemesi ház zászlaját sem húzták fel, ehelyett elkezdték kidobálni a rakományt.
Espadon elégedetten szemlélte – végre féltek tőle.
Aztán rádöbbent: így is túl lassan érték be a kalózokat, ha azok megszabadulnak
a nehéz árutól az ő nagy hajója már nem lesz elég gyors, hogy elfogja őket.
A tengermélyre... Gondolkozz!
– Fordulás nyugatnak – parancsolt a kormányosra, de
az csak értetlenül állt. – Azt mondtam, nyugat!
– Mussla, mozdulj már – kiáltott Percula. – Irány a
Szűzvérbe!
– Igenis. Bocsánat – sütötte le szemét a kormányos.
A Szűzvérnek gúnyolt felszínközeli áramlat nem volt
olyan erős, hogy elsodorja a hajót, de ahhoz épp elég, hogy amíg a közepében
maradnak, valamivel gyorsabban haladjanak szembeszélben is. Nem teljesen
arrafelé vitt, amerre a kalózok menekültek, de erre nem is volt szükség. Amint
eleget úsztak rajta észak felé, Espadon parancsba adta, hogy kanyarodjanak
vissza a menekülő bárka irányába.
Az ellenség könnyen megléphetett volna, ha irányt
vált, amint a meridiai karavella már nincs a nyomában. De akárki vezette azt a
ladikot, nem lehetett tapasztalt kapitány – nyilván azt hitte, a karavella
valóban felhagyott az üldözéssel.
Oldalba kapták a kis kalózhajót, a fémszarv a tatba
fúródott, majd amikor a bárka kanyarodni próbált, kiszakadt belőle. A hasadó fa
zaját a kalózok rémült kiáltozása sem tudta elnyomni.
Espadon csalódottan figyelte őket. Ezekre még a
gyújtónyíl is parazlás.
– Csáklyázásra felkészülni!
Az ellenség hiába próbálta meg elvágni a köteleket,
nem volt elég emberük. Egyre közelebb és közelebb kerültek Espadon hajójához,
mígnem csak egy ugrásnyi rés maradt a két vitorlás között.
A kalózok kétségbeesetten küzdöttek. Csupán
matrózkésekkel, vasbotokkal és halászszigonyokkal fegyverkeztek fel, rendes
kard vagy lándzsa egyiküknél sem akadt. Ez semmiség lesz – fintorgott Espadon.
Éles fájdalom hasított a vállába, látása
elhomályosult. Ösztönösen odakapott, keze nedves ruhaanyagot markolt – ő
vérzett. Valaki durván megragadta a csuklóját. Hiába kiáltott fel, a
csatazajban minden parancsszó elveszett.
Látta, ahogyan a matrózai, akik addig lassúnak és
lustának tűntek, most gyorsabban siklanak félre a csapások elől, mint egy
delfin. Orrában összekeveredett a nedves fa, a sós verejték és a vér szaga.
Hiába vergődött, nem tudott szabadulni. Penge hidegét
érezte a torkán.
– Nyugalom, nemesúr. Csónakba szállunk.
Espadon összeszorította a fogát. Úgy tett, mintha
engedelmeskedne, miközben várt, hátha enged a szorítás.
A kalóz bortól és szárított haltól bűzlött, lehelete
csiklandozta a fiú tarkóját.
– Engedd el! – hallotta Espadon Percula hangját.
Reménykedve tekintett körbe, de nem látta a matrózt.
A következő pillanatban mintha egy zsák zuhant volna
rá. A kalóz felüvöltött és elengedte őt, bár még mindig rajta feküdt.
Espadon valami forrót és meleget érzett
végigcsordulni az arcán. Zihálva kapkodott lélegzetért, miközben az a valami a
szájába csorgott. Fémes íze volt.
Ijedten gördítette le magáról a kalóz testét. A
foghíjas, mocskos férfi nyakából kés állt ki, vére bugyogva tört elő a sebből.
Amikor hörögve Espadon után kapott, az ifjú kirántotta belőle a kést, hogy újra
a kalózba döfje. Szúrt egyszer, kétszer, mígnem már alig látott az arcába
fröccsenő vértől.
– Na, elég lesz, kis kapitány! Már hússzor döglött –
nevetett Percula.
Espadon csak ekkor tért magához annyira, hogy
felnézzen. A legénység már az összes kalózzal végzett, épp a kevés megmaradt
árut menekítették át a saját hajójukra, aztán nekiláttak, hogy a halottakat a
lassan süllyedő ladikhoz kötözzék – az lesz a sírjuk, testük soha többé nem
sodródhat majd a felszínre.
– Istennő, Tengerek úrnője, látom a sorsomat –
kiáltott fel Espadon.
A matrózok meglepetten bámulták.
– Vérem a tenger vizéből való, ahová majdan
visszatérek. Fogadd a hozzád térőket – térdelt le a fedélzet mocskos deszkájára
és imára kulcsolta a kezét. A legénység immár követte a példáját. – Könyörülj
azokon, akik megbánták bűneiket.
Erősen megmarkolta a matrózkést, melynek vágása még
mindig égett a vállán.
– De büntesd meg azokat, akik gonoszsággal telve
jutnak eléd. Szenvedjenek a tenger mélyén, ahová sose jut el a fény, és ne
engedd, hogy feljöjjenek kísérteni!
Vajon gyakorlott kapitányként van esélye Espadonnak visszaszerzi népe legendás kincsét?
A Felvont vitorlákból kiderül
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése