A bohóc
A
bohóc még azelőtt lép a porondra, hogy konferálását
befejeznék. Arcán piros-fehér máz, orra helyén golyóbis, mint
óriási skarlát kelés. Lábán hosszú, torz cipő, amitől
nehezen, totyogva megy a porondmester mögé – aki természetesen
nem veszi észre, hisz így volt megbeszélve –, hogy aztán híven
utánozza annak túlzó mozdulatait: a heves karlendítéseket, a
sűrűn dobott színpadi csókokat, a jellegzetes meghajlást, mely
leginkább úgy fest, mintha egy pingvin pukedlizni próbálna. A
közönség pedig, mint valami tilosba tévedt birkanyáj, élvezi a
cinkosságot, remegő szájszéllel ül, míg a beszéd el nem
hallgat, és kezdődik az igazi produkció.
Ez
a bohóc a régimódi, néma fajta. Kelléke egy egykerekű bicikli,
melyen ügyesen körbegurulja a porondot, de hogy a szám ne legyen
unalmas, végül csak-csak orra bukik. „Beszéde” pantomim, ennek
nyelvén szitkozódik, akárhányszor visszazuhan tomporára,
megbotlik saját lábában, nekimegy egy nem létező üvegfalnak,
vagy elrepülnek állatformára tekert lufijai. Aztán gondol egyet,
szembe fordul a vihogó publikummal és lekapja cipőjét (kivillan
rózsaszín, szivecskés, lyukas zoknija), s annak orrából előhúz
egy kis kalapot. Épp olyat, mint amit a polgármester úr szokott
hordani – és menten utánozni is kezdi, oly ügyesen és
félreérthetetlenül, hogy az említett elvörösödik, akin jót
nevet a felesége, akin titkon fiuk, az eminens diák nevet folyvást,
akit a rossz tanuló nevet ki, akin bajsza alatt nevet a tanár, akin
meg a fűszeres nevet, akit kinevet a postás, akit kinevet a
hajléktalan, akin nevet a rabló, akin nevet a kurva, akit kinevet a
stricije, akin nevet a sekrestyés, akin nevet a pap, akit kinevet az
ördög, akit meg az Isten nevet ki, akin végső soron mindenki a
teremtés óta röhög. Csámcsogva fulladoznak a kacagástól,
vastaps, a bohóc integet, kivonul, majd földhöz vágja az orrát.
Aztán, vége van.
Odaát,
egy másik világban, a légtornász fáradtan kezet fog az
állatidomárral, a porondmester udvarol a primadonnának, a
műlovarnők pedig csak azzal törődnek, hogy mielőbb
lerészegedhessenek. Tito, a súlyemelő (porondi nevén a Jámbor
Góliát) csendesen odalép a bohóchoz, kezében pezsgő, meg két
papírpohár.
–
Kösz, most kihagyom – szól amaz, és lassú léptekkel kocsija
felé ballag, de olyan arccal, mintha akasztani vinnék.
Bent
ruhástul ledől priccsére, magára rántja a foszló takarót, és
hulló könnyeivel próbálja lemosni az utálatos maszkot, miközben
álomba röhögi magát.
Másnap
hajnalban a cirkuszi sátrat lebontják, felpakolják, és
továbbállnak. Estefelé letáboroznak, kivárják a reggelt,
felverik a sátrat, ingyen jegy ígéretében elküldenek pár
utcagyereket, hogy terjesszék a hírt. Meleg, unalom, vadállatok
ürülékének szúrós szaga. Legyek mindenütt: a konyhában, a
sátorban, a kocsikban, a porondmester kalapján, a fellépőruhás
lányok mellén, a szemek tükrében, az agyakban, a szívek helyén.
Mindenki próbál.
Egy
napon azonban a bohóc másképp döntött. Ő félénken odalépett
a főnökhöz:
–
Kérem alássan… uram, én kiszállok.
A
porondmester nyugodtan állt, pödört egyet bajuszán, halkan
horkantott. Majd’ mindennapos eset.
–
Dehogy szállsz – mondta.
–
Uram, én ma valóban kiszállok.
–
Nem kell fenyegetőznöd, mára kimenőt kapsz. A számod jó, nincs
már mit gyakorolni rajta. Elmehetsz, de előadás előtt egy órával
mindenképp gyere vissza.
–
De kérem, én itt felesleges vagyok.
–
Hogyan? – nézett rá értetlenül a köpcös mester – A cirkusz
bohóc nélkül nem cirkusz! Tudod te, manapság milyen nehéz jó
bohócot találni? Te pedig jó bohóc vagy, mi több, zseniális!
–
A bohóc… A bohóc az fontos. Az elengedhetetlen, fő műsorszám,
siker, elidegeníthetetlenül a cirkusz része. De én, Én, kérem,
felesleges vagyok.
–
Fáradt vagy. Pihenj, menj a vásárba, nézz körül! Vegyél
magadnak új takarót, meg sárga foltot a kabátodra. No jó, egész
addig elmaradhatsz, míg nem látod gyülekezni a tömeget. Na ugye,
milyen jó vagyok hozzád. Hisz egészen olyanok vagyunk, mint egy
szép, nagy család!
–
Mint egy család, hát persze… persze…
A
bohóc csendesen bandukolt a vásár színes forgatagában. Először
egy darab törökmézet vett Titonak, mert az a kedvence. Aztán
különféle kelmék és szakadozó rongyok között válogatott,
amikor meghallotta egy vén cigányasszony rikácsoló hangját.
„Ékszert vegyenek, nyakláncot, brossot, nincs olyan lány, aki
ezeknek ellenállna! Gyöngyöt vegyenek, mindegyik akár a szűzanya
könnye, amit a kereszt alatt hullatott! Drágakövet is árulok,
smaragdot, rubintot! Olcsón adom, vegyék, vigyék!” Az emberek
gyorsan eliszkoltak a kapálózó, kérges kezek elől, a szomszédos
kofák el akarták kergetni a vénasszonyt, a bohóc azonban
kíváncsian lépett oda hozzá.
–
Mutassa csak a portékáját, anyó! – mondta.
–
Haj, csak nem egy leányzónak keres valamit? – kérdezte boldogan
az árus.
–
Nem, csak magamnak nézelődöm.
–
Van itt zafír, gyógyító kő, viperafog elég! Hanem, hallja, csak
magának egy egész különöset szánok! Nem adnám el senki másnak!
Nézze csak: egy igazi gyémánt!
Azzal
ütött-kopott zsákjából előhúzott egy áttetsző követ, ami
szikrázva játszott a nap fényével. Úgy csillogott, mintha a
mennyország egy darabkája volna. A bohóc rögtön tudta, hogy ez
nem gyémánt, annál sokkal értékesebb. Ráment minden pénze, de
nem bánta. Boldogan szaladt vissza a cirkuszhoz, kis kupéjába, és
párnája alá rejtette – a csillagot.
A
bohóc minden előadás előtt köhög. Egyesek szerint vért is köp,
de ez nem bizonyos. A szeme alatti táskákat alig fedi el a vastag
festék, vézna testén a szokottnál is erősebben fodrozódik, leng
a bő maskara. Szédelegve, bizonytalanul vánszorog ki a reflektorok
fényébe, ahol mindig egy kicsit megkésve utánozza a porondmester
mozdulatait. A közönség feszülten vár, mintha érezné, hogy
valami nincs rendjén.
Ám
ez csak pár rideg másodpercig tart, aztán egyikükből
hisztérikusan előtör a nevetés, végül az egész nézőtér
bamba tekintettel vihog. A bohóc pedig esetlenül billegve tekeri a
biciklit, majd hirtelen elterül a porond közepén, és az egykerekű
a korlátnak csapódik. A közönség tombol, tapicskol saját
szétfreccsenő nyálában. A bohóc legszívesebben rájuk üvöltene,
hogy „hagyják abba, ne nevessenek, kicsit csendesebben, az
Istenért, hagyják már abba, minek is kell nevetni, ez nem is
vicces, ne nevessenek, csak ne nevessenek!”.
De
semmi ilyet nem mond, helyette a tapsért csókokat dob, hálásan
vigyorog, úgy törleszkedik a közönséghez, mint kutya a gazda
lábához verés után. Grimaszol, párszor még seggre esik, majd
végül csak-csak feltápászkodik, és miközben előadja néma
szitkait, már arról ábrándozik, hogy felégeti a sátrat, rátámad
a gyerekekre, megmérgezi a bűzlő pattogatott kukoricát, igen,
most annyira gyűlöli a pattogatott kukoricát, a zörgő
papírzacskókat és a bennük matató maszatos kezeket. Botrányt
akar, pánikot, csak a könnyek, csak a sikolyok kedvéért. És
akkor majd letépi magáról a jelmezt, mint bábját a pillangó, és
elrepül, igen, felrepül az égboltra, a csillagok közé. Mert
ennek a csőcseléknek nincs joga nevetni rajta, ő ennél többre
hivatott, mert ő, ő olyan valaki, akinek saját csillaga van. El
kell rejtenie, el kell vinnie innen a kincsét, mert az túl gyönyörű
ehhez a helyhez, itt senki sem érdemli meg, hogy lássa. Meg kell
találni a helyét. A helyüket. Ám azért még serényebben
hajladozik, szórja csókjait, még lelkesebben integet miközben
kivonul. Már alig hallja a tapsot. Aztán, vége van.
Abban
a bizonyos másik világban valaki pezsgőt nyújt felé, és ő
iszik egy keveset, még nevet is egy kicsit, és itt végre meg mer
szólalni, hogy bevallja: „Fáradt vagyok fiúk. Én most
itthagylak titeket, lefekszem”. De hiába megy a kis kupéhoz,
hiába dől le a priccsre, nem jön szemére álom. Fejét a párna
titka nyomja. Előveszi kincsét, nézegeti. Kiviszi a szabadba, ott
nincs annyira sötét. Gyönyörködik benne, ahogyan játszik a
holdfénnyel. Majd hosszan nézi, nézi a csillagos égboltot,
tűnődik, honnan eshetett le az övé, és egyre jobban
elhatalmasodik rajta a vágy, hogy többet tudjon meg ezekről a
fénylő égi kövekről. Aztán elmosolyodik, felpattan, papírt és
ceruzát kerít. Elkezdi lerajzolni az éjszakai eget, miközben
érzi, hogy már nem bohóc többé, hanem annál sokkalta nemesebb
valami: tudós, csillagász, aki felülkerekedik ezen a bűzös
sárvilágon, mert mindenestül a mennybolthoz tartozik. Lába előtt
csillog, táncol a fény a kis áttetsző kövön, mintha csak
bíztatná. Így kuporog odakinn reggelig, és nem gondol arra,
milyen lesz a következő előadás.
Egyik
éjjel azonban valaki nem hagyta békében dolgozni. Tito leült
mellé, és olyan esetlen szelídséggel karolta át a vállát,
amilyennel csak a nagyon erős, békés óriások tudják beborítani
a gyermekeket. A bohóc ekkor már fuldoklott a köhögéstől,
szédült a láztól, de az érintéstől úgy megriadt, hogy egy
kobra fürgeségével kapott kincse után. Mellkasához szorította,
elszántan arra, hogy ha kell, erővel védelmezze.
–
Mit szorongatsz annyira, öreg cimbora? – kérdezte Tito, de a
bohóc nem felelt. A súlyemelő megnézte társa firkálmányait.
–
Egész jó rajzok. Lám, az ott a Göncöl, emez meg az Orion öv és
ott a Hattyú! Még a Tejút is látszik.
–
Te ismered ezeket? Tudod a nevüket? Miért nem mondtad? – élénkült
fel hirtelen a bohóc.
–
Sose kérdezted.
–
De van ám másom is! Ilyet biztos nem láttál – kiáltott fel a
bohóc, hogy bebizonyítsa, nagyobb tudós. Félénken nyújtotta ki
a kezét, tenyerében ott feküdt a csillogó kő.
–
Ez egy igazi csillag! – újságolta örömmel.
–
Egy csillag? Valóban? – kérdezett vissza szomorúan Tito a
közönséges üvegdarabot méregetve.
–
Bagóért vettem. Az árus nem is tudta, mit ad el.
–
Nem. Bizonyos, hogy nem tudta – sóhajtott Tito. – Mondd, nem
jössz be velem meginni egy pohár pezsgőt? Rég ünnepeltünk már
együtt.
–
Szívesen mennék, Tito, öregem, de látod… Annyi még a dolgom,
és hát a csillag… Csak meg kell tudnom, honnan esett le!
– Nem jössz már soha, igaz? – kérdezte a súlyemelő, de a
bohóc már nem is hallotta, ceruzát faragott, papírjaival
zizegett.
–
Mégiscsak szép ez a csillag – sóhajtott Tito, és csendesen
visszaballagott a kocsijához.
A
rét még őrzi a cirkuszi sátor nyomát. Körben a fűszálak
szomorúan hajlanak a föld felé, mintha gyászolnának. A porond
helyének közepén, friss földhalom alatt fekszik a bohóc, arca
máztalan, száján örök mosoly. Felette egyszerű fejfa. Bár
gondosan faragták, mégsem szép: túl nagy a sírhoz, mintha
óriáskezek alkották volna. Rajta vésett dátum és „Nyugodjék
békében” felirat, ahogyan az illik. Épp csak a név hiányzik.
Helyette a fába ékelve egy áttetsző üvegdarab ragyog. Ragyog,
akár a csillagok.
2011.02.28.