Üdvözöllek Meridiában!

Többet szeretnél megtudni a Felvont vitorlák világáról és szereplőiről? Ez a három novella épp rád vár Ne maradj le róla!

Meridia trilógia I.

Ismerkedj meg a VI. Aranymosás Irodalmi Válogató nyertes regényével

Novellák

Kellemes olvasgatást kívánok

2017. március 14., kedd

A bohóc

A bohóc


A bohóc még azelőtt lép a porondra, hogy konferálását befejeznék. Arcán piros-fehér máz, orra helyén golyóbis, mint óriási skarlát kelés. Lábán hosszú, torz cipő, amitől nehezen, totyogva megy a porondmester mögé – aki természetesen nem veszi észre, hisz így volt megbeszélve –, hogy aztán híven utánozza annak túlzó mozdulatait: a heves karlendítéseket, a sűrűn dobott színpadi csókokat, a jellegzetes meghajlást, mely leginkább úgy fest, mintha egy pingvin pukedlizni próbálna. A közönség pedig, mint valami tilosba tévedt birkanyáj, élvezi a cinkosságot, remegő szájszéllel ül, míg a beszéd el nem hallgat, és kezdődik az igazi produkció.
Ez a bohóc a régimódi, néma fajta. Kelléke egy egykerekű bicikli, melyen ügyesen körbegurulja a porondot, de hogy a szám ne legyen unalmas, végül csak-csak orra bukik. „Beszéde” pantomim, ennek nyelvén szitkozódik, akárhányszor visszazuhan tomporára, megbotlik saját lábában, nekimegy egy nem létező üvegfalnak, vagy elrepülnek állatformára tekert lufijai. Aztán gondol egyet, szembe fordul a vihogó publikummal és lekapja cipőjét (kivillan rózsaszín, szivecskés, lyukas zoknija), s annak orrából előhúz egy kis kalapot. Épp olyat, mint amit a polgármester úr szokott hordani – és menten utánozni is kezdi, oly ügyesen és félreérthetetlenül, hogy az említett elvörösödik, akin jót nevet a felesége, akin titkon fiuk, az eminens diák nevet folyvást, akit a rossz tanuló nevet ki, akin bajsza alatt nevet a tanár, akin meg a fűszeres nevet, akit kinevet a postás, akit kinevet a hajléktalan, akin nevet a rabló, akin nevet a kurva, akit kinevet a stricije, akin nevet a sekrestyés, akin nevet a pap, akit kinevet az ördög, akit meg az Isten nevet ki, akin végső soron mindenki a teremtés óta röhög. Csámcsogva fulladoznak a kacagástól, vastaps, a bohóc integet, kivonul, majd földhöz vágja az orrát. Aztán, vége van.
Odaát, egy másik világban, a légtornász fáradtan kezet fog az állatidomárral, a porondmester udvarol a primadonnának, a műlovarnők pedig csak azzal törődnek, hogy mielőbb lerészegedhessenek. Tito, a súlyemelő (porondi nevén a Jámbor Góliát) csendesen odalép a bohóchoz, kezében pezsgő, meg két papírpohár.
– Kösz, most kihagyom – szól amaz, és lassú léptekkel kocsija felé ballag, de olyan arccal, mintha akasztani vinnék.
Bent ruhástul ledől priccsére, magára rántja a foszló takarót, és hulló könnyeivel próbálja lemosni az utálatos maszkot, miközben álomba röhögi magát.
Másnap hajnalban a cirkuszi sátrat lebontják, felpakolják, és továbbállnak. Estefelé letáboroznak, kivárják a reggelt, felverik a sátrat, ingyen jegy ígéretében elküldenek pár utcagyereket, hogy terjesszék a hírt. Meleg, unalom, vadállatok ürülékének szúrós szaga. Legyek mindenütt: a konyhában, a sátorban, a kocsikban, a porondmester kalapján, a fellépőruhás lányok mellén, a szemek tükrében, az agyakban, a szívek helyén. Mindenki próbál.

Egy napon azonban a bohóc másképp döntött. Ő félénken odalépett a főnökhöz:
– Kérem alássan… uram, én kiszállok.
A porondmester nyugodtan állt, pödört egyet bajuszán, halkan horkantott. Majd’ mindennapos eset.
– Dehogy szállsz – mondta.
– Uram, én ma valóban kiszállok.
– Nem kell fenyegetőznöd, mára kimenőt kapsz. A számod jó, nincs már mit gyakorolni rajta. Elmehetsz, de előadás előtt egy órával mindenképp gyere vissza.
– De kérem, én itt felesleges vagyok.
– Hogyan? – nézett rá értetlenül a köpcös mester – A cirkusz bohóc nélkül nem cirkusz! Tudod te, manapság milyen nehéz jó bohócot találni? Te pedig jó bohóc vagy, mi több, zseniális!
– A bohóc… A bohóc az fontos. Az elengedhetetlen, fő műsorszám, siker, elidegeníthetetlenül a cirkusz része. De én, Én, kérem, felesleges vagyok.
– Fáradt vagy. Pihenj, menj a vásárba, nézz körül! Vegyél magadnak új takarót, meg sárga foltot a kabátodra. No jó, egész addig elmaradhatsz, míg nem látod gyülekezni a tömeget. Na ugye, milyen jó vagyok hozzád. Hisz egészen olyanok vagyunk, mint egy szép, nagy család!
– Mint egy család, hát persze… persze…
A bohóc csendesen bandukolt a vásár színes forgatagában. Először egy darab törökmézet vett Titonak, mert az a kedvence. Aztán különféle kelmék és szakadozó rongyok között válogatott, amikor meghallotta egy vén cigányasszony rikácsoló hangját. „Ékszert vegyenek, nyakláncot, brossot, nincs olyan lány, aki ezeknek ellenállna! Gyöngyöt vegyenek, mindegyik akár a szűzanya könnye, amit a kereszt alatt hullatott! Drágakövet is árulok, smaragdot, rubintot! Olcsón adom, vegyék, vigyék!” Az emberek gyorsan eliszkoltak a kapálózó, kérges kezek elől, a szomszédos kofák el akarták kergetni a vénasszonyt, a bohóc azonban kíváncsian lépett oda hozzá.
– Mutassa csak a portékáját, anyó! – mondta.
– Haj, csak nem egy leányzónak keres valamit? – kérdezte boldogan az árus.
– Nem, csak magamnak nézelődöm.
– Van itt zafír, gyógyító kő, viperafog elég! Hanem, hallja, csak magának egy egész különöset szánok! Nem adnám el senki másnak! Nézze csak: egy igazi gyémánt!
Azzal ütött-kopott zsákjából előhúzott egy áttetsző követ, ami szikrázva játszott a nap fényével. Úgy csillogott, mintha a mennyország egy darabkája volna. A bohóc rögtön tudta, hogy ez nem gyémánt, annál sokkal értékesebb. Ráment minden pénze, de nem bánta. Boldogan szaladt vissza a cirkuszhoz, kis kupéjába, és párnája alá rejtette – a csillagot.

A bohóc minden előadás előtt köhög. Egyesek szerint vért is köp, de ez nem bizonyos. A szeme alatti táskákat alig fedi el a vastag festék, vézna testén a szokottnál is erősebben fodrozódik, leng a bő maskara. Szédelegve, bizonytalanul vánszorog ki a reflektorok fényébe, ahol mindig egy kicsit megkésve utánozza a porondmester mozdulatait. A közönség feszülten vár, mintha érezné, hogy valami nincs rendjén.
Ám ez csak pár rideg másodpercig tart, aztán egyikükből hisztérikusan előtör a nevetés, végül az egész nézőtér bamba tekintettel vihog. A bohóc pedig esetlenül billegve tekeri a biciklit, majd hirtelen elterül a porond közepén, és az egykerekű a korlátnak csapódik. A közönség tombol, tapicskol saját szétfreccsenő nyálában. A bohóc legszívesebben rájuk üvöltene, hogy „hagyják abba, ne nevessenek, kicsit csendesebben, az Istenért, hagyják már abba, minek is kell nevetni, ez nem is vicces, ne nevessenek, csak ne nevessenek!”.
De semmi ilyet nem mond, helyette a tapsért csókokat dob, hálásan vigyorog, úgy törleszkedik a közönséghez, mint kutya a gazda lábához verés után. Grimaszol, párszor még seggre esik, majd végül csak-csak feltápászkodik, és miközben előadja néma szitkait, már arról ábrándozik, hogy felégeti a sátrat, rátámad a gyerekekre, megmérgezi a bűzlő pattogatott kukoricát, igen, most annyira gyűlöli a pattogatott kukoricát, a zörgő papírzacskókat és a bennük matató maszatos kezeket. Botrányt akar, pánikot, csak a könnyek, csak a sikolyok kedvéért. És akkor majd letépi magáról a jelmezt, mint bábját a pillangó, és elrepül, igen, felrepül az égboltra, a csillagok közé. Mert ennek a csőcseléknek nincs joga nevetni rajta, ő ennél többre hivatott, mert ő, ő olyan valaki, akinek saját csillaga van. El kell rejtenie, el kell vinnie innen a kincsét, mert az túl gyönyörű ehhez a helyhez, itt senki sem érdemli meg, hogy lássa. Meg kell találni a helyét. A helyüket. Ám azért még serényebben hajladozik, szórja csókjait, még lelkesebben integet miközben kivonul. Már alig hallja a tapsot. Aztán, vége van.
Abban a bizonyos másik világban valaki pezsgőt nyújt felé, és ő iszik egy keveset, még nevet is egy kicsit, és itt végre meg mer szólalni, hogy bevallja: „Fáradt vagyok fiúk. Én most itthagylak titeket, lefekszem”. De hiába megy a kis kupéhoz, hiába dől le a priccsre, nem jön szemére álom. Fejét a párna titka nyomja. Előveszi kincsét, nézegeti. Kiviszi a szabadba, ott nincs annyira sötét. Gyönyörködik benne, ahogyan játszik a holdfénnyel. Majd hosszan nézi, nézi a csillagos égboltot, tűnődik, honnan eshetett le az övé, és egyre jobban elhatalmasodik rajta a vágy, hogy többet tudjon meg ezekről a fénylő égi kövekről. Aztán elmosolyodik, felpattan, papírt és ceruzát kerít. Elkezdi lerajzolni az éjszakai eget, miközben érzi, hogy már nem bohóc többé, hanem annál sokkalta nemesebb valami: tudós, csillagász, aki felülkerekedik ezen a bűzös sárvilágon, mert mindenestül a mennybolthoz tartozik. Lába előtt csillog, táncol a fény a kis áttetsző kövön, mintha csak bíztatná. Így kuporog odakinn reggelig, és nem gondol arra, milyen lesz a következő előadás.

Egyik éjjel azonban valaki nem hagyta békében dolgozni. Tito leült mellé, és olyan esetlen szelídséggel karolta át a vállát, amilyennel csak a nagyon erős, békés óriások tudják beborítani a gyermekeket. A bohóc ekkor már fuldoklott a köhögéstől, szédült a láztól, de az érintéstől úgy megriadt, hogy egy kobra fürgeségével kapott kincse után. Mellkasához szorította, elszántan arra, hogy ha kell, erővel védelmezze.
– Mit szorongatsz annyira, öreg cimbora? – kérdezte Tito, de a bohóc nem felelt. A súlyemelő megnézte társa firkálmányait.
– Egész jó rajzok. Lám, az ott a Göncöl, emez meg az Orion öv és ott a Hattyú! Még a Tejút is látszik.
– Te ismered ezeket? Tudod a nevüket? Miért nem mondtad? – élénkült fel hirtelen a bohóc.
– Sose kérdezted.
– De van ám másom is! Ilyet biztos nem láttál – kiáltott fel a bohóc, hogy bebizonyítsa, nagyobb tudós. Félénken nyújtotta ki a kezét, tenyerében ott feküdt a csillogó kő.
– Ez egy igazi csillag! – újságolta örömmel.
– Egy csillag? Valóban? – kérdezett vissza szomorúan Tito a közönséges üvegdarabot méregetve.
– Bagóért vettem. Az árus nem is tudta, mit ad el.
– Nem. Bizonyos, hogy nem tudta – sóhajtott Tito. – Mondd, nem jössz be velem meginni egy pohár pezsgőt? Rég ünnepeltünk már együtt.
– Szívesen mennék, Tito, öregem, de látod… Annyi még a dolgom, és hát a csillag… Csak meg kell tudnom, honnan esett le!
– Nem jössz már soha, igaz? – kérdezte a súlyemelő, de a bohóc már nem is hallotta, ceruzát faragott, papírjaival zizegett.
– Mégiscsak szép ez a csillag – sóhajtott Tito, és csendesen visszaballagott a kocsijához.

A rét még őrzi a cirkuszi sátor nyomát. Körben a fűszálak szomorúan hajlanak a föld felé, mintha gyászolnának. A porond helyének közepén, friss földhalom alatt fekszik a bohóc, arca máztalan, száján örök mosoly. Felette egyszerű fejfa. Bár gondosan faragták, mégsem szép: túl nagy a sírhoz, mintha óriáskezek alkották volna. Rajta vésett dátum és „Nyugodjék békében” felirat, ahogyan az illik. Épp csak a név hiányzik. Helyette a fába ékelve egy áttetsző üvegdarab ragyog. Ragyog, akár a csillagok.
2011.02.28.

2017. március 12., vasárnap

Meridia I. – A Tengeristennő Bajnoka 2. részlet


Az Aranymosáson első pozitív lektorit kapott regényemből újabb részlet került fel a verseny honlapjára. Ha tetszik az ízelítő, kövesd a bejegyzés alján található linket!

***

A gyenge szellő nem keltett hullámokat, és még arra sem volt elég, hogy hűsítse az embert, nemhogy belekapjon a vitorlákba. A hajó immár két napja alig haladt valamit.
Kame a hajókosárban teljesített szolgálatot. Nem mintha sok kémlelnivaló akadt volna a láthatáron, de a parancs az parancs. A tűző nap elől a kosár peremének árnyékába próbált elbújni, fejére tengervízzel átitatott kendőt kötött. A lecsepegő sós lé összekeveredett a mellkasán összegyűlt izzadsággal, átáztatva durva vászonmellényét. Megszokásból ki-kilesett a vakítóan csillogó kékségre.
Váratlanul apró, de egyre növekvő pont tűnt fel az égen. Kame lustán feltápászkodott, és a korlátra támaszkodva figyelte, ahogy alakot ölt. Amikor már egyértelműen látszott, hogy magányos sirály tart feléjük, a matróz az erszényéből puha bőrszíjat kotort elő.
A sirály párat körözött a hajó zászlaja felett, majd leszállt a kosár peremére és várakozón a fiú felé nyújtotta nyakát. Nyakörvére egy kis pergamentekercset erősítettek, rajta vörös, címeres pecséttel. Kame azonnal felismerte a jelet, és idegesen kapkodva rákötötte a madár lábára a bőrszíjat. Vállára ültette a betanított sirályt, majd mókusügyességgel lemászott a fedélzetre.
Egy hallal teli hordóhoz lépett, kivett belőle egy frissebb darabot, melyet egyetlen, gyakorlott mozdulattal végighasított, majd a kis hírnök elé tette. Míg a madár a csemegével foglalta el magát, a fiú kikötötte a hordó melletti fakaróhoz, nehogy miután jóllakott, visszarepüljön Meridiába a válaszlevél nélkül. Így már nyugodtan leoldhatta róla a tekercset.
Kame szomorúan csóválta fejét, miközben nézte, ahogy a sirály falatozik. Ő maga napok óta nem kapott egyszerre ekkora fejadagot. Már rég elhagyták a halban dús vizeket, Meridia peremvidékén rostokoltak. Kevés és sovány húsú volt a fogás, a kapitány pedig még ennek ellenére sem engedélyezte, hogy megduplázzák a kétszersült-adagot. A jól ismert víziutaktól távolodva csak még kevesebb húsra számíthatnak majd. Irigykedve nézte az állatot, és szinte siratta az elpocsékolt halat. Hiába, ha a betanított sirály nem kapja meg a jutalmát, félő, hogy többé nem kelne útra megkeresni egy hajót.
Az uralkodóház igen fontos dolgot akarhat a kapitánytól, ha ilyen messzire levelet küldtek. Főleg, mert nem lehettek biztosak benne, hogy még nem tértek le a sirálynak betanított, ősi tengeri útról. Ha nem lett volna ilyen pocsék szelük, nincs az a madár, amelyik még rájuk talál a végtelen tengeren.
Legalább láthatja nagyra becsült kapitányát. A kapitány ugyanis immár vagy három napja bezárkózott a kabinjába. Állítólag éjjel-nappal furcsa, elrongyolódott kódexeket bújt, próbálta megfejteni az igazságot a rájuk váró ismeretlen vizek természetéről. Ahogy erre gondolt, Kame kicsit félt is megzavarni a munkában.
Még nem szokta meg, hogy egy ilyen híres ember alatt szolgál. Amint meghallotta, hogy Espadon matrózokat toboroz, rögtön jelentkezett. Mindenkinek azt mondta, hogy látni akarja, mi van a zátonyon túl, de valójában csak a kapitány közelébe akart kerülni. Meridia hőse, a kalózvadász alatt szolgálni – ez számára olyan volt, mint egy beteljesült álom. Elképzelte, amint Espadon kapitány egy napon megnyeri a Tengeristennő Versenyét, a hagyománynak megfelelően elveszi a főpapnőt, és ő lesz az új király. Kame pedig talán egy lehet a bizalmasai közül... Ha nem bosszantja fel.
Espadon valóban olyan jó hajós volt, mint beszélték, ám a kocsmai mesékben nem tettek említést arról, vajon az uraság milyen rosszul tűri a kabinjába tolakodó kéretlen vendégeket, kiváltképp a királyi üzeneteket kézbesítő matrózokat.
Kame nagyot sóhajtott. Annyira már ismerte a kapitányát, hogy tudta, akármilyen rossz hangulatban van is, a férfi nem fogja bántani. Legalábbis fizikailag nem. Legrosszabb esetben a következő megbízása a halashordók tisztítása lesz. Nem mintha az ifjúnak lett volna választása – a levél kézbesítése az ő kötelessége.

2017. március 5., vasárnap

Új Galaxis - Robotok munkában pályázat



Az Avana Egyesület és az Új Galaxis "Robotok munkában" címmel meghirdetett pályázatán Az ember legjobb barátja című írásom megjelenést nyert. A novella a kutya és robot közti párhuzamot vizsgálja, várhatóan október/november környékén lesz olvasható az Új Galaxis 26-os számában.
A pályázat részletes kiírását, a nyertesek listáját és egyéb infomációkat az Új Galaxis Facebook oldalán találtok.

Meridia - Első Lektori Hírek

 Trilógiám első kötetének kézirata az Aranymosás irodalmi válogatón az első lektortól pozitív értékelést kapott. Második lektorként a főszerkesztő véleményez, ha ő is elfogadná a kéziratot, a kiadóvezető elé kerülhetne.
Kérlek, szurkoljatok a regénynek!

A lektori értékelés szövege:
"A leírások szépek, a világteremtés jó, a karakterek élők. Kissé furcsa, hogy a két szál ebben a regényben nem találkozik, de mindkettő érdekes a maga nemében. A főhős meleg barátja sajnos a “kötelező elem” érzetet kelti. A romantikán érdemes erősíteni, mert a vallás a fő szenvedély, és elnyomja, de maga az írás maga ezzel együtt is erős. A mű pozitív lektorit kapott. Gratulálunk!"

Meridia I. - A Tengeristennő Bajnoka

A regény kéziratát neveztem az Aranymosás irodalmi válogatóra, és átjutott az előszűrésen. Az első fejezetek a verseny honlapján olvashatók. Ha tetszik az ízelítő, kövesd a bejegyzés alján található linket!

Meridia I.

A Tengeristennő Bajnoka


Ramal végigtekintett a Tükörerdő homoklepte völgyén – odalent vár rá, akit meg kell ölnie.
Levette az arca elé kötött kendőt, amely elnehezült a beleragadt szemcséktől. Mélyet sóhajtott, élvezte, hogy végre tisztán lélegezhet. Indulni készült, bár szívesebben várt volna még itt egy kicsit az ítélkezés helyett. Lába elzsibbadt, ezért a tevéje oldalán keresett támaszt. Az állat felmordult gazdája érintésére, majd fejét rázva felegyenesedett. A társaság többi tagja is követte példájukat.
A dűnék oldalán csak lassan tudtak leereszkedni az ősök szent emlékművéhez. Egy kisebb falu méretű körben egymástól karnyújtásnyira óriási tükrök meredtek az ég felé szemkápráztatóan csillogva a napfényben. Felületük olyan sima volt, hogy tartósan még a finom homok sem telepedett meg rajtuk. Ennek ellenére az őrzők minden nap kifényesítették őket; most is gyorsan nekiláttak a munkának. Csak a saját dolgukkal törődtek, ügyet sem vetettek Ramalra és elhaladó kíséretére, feladatuk véget ért azzal, hogy jelentették a lázadó táborhelyét. Innentől kezdve már jobban érdekelte őket, hogy mikor ér a faluba a következő karaván, ami alamizsnát hoz nekik. Régen még a legszegényebb családok is rendszeresen adakoztak és zarándokok seregétől volt hangos a völgy, de manapság egyre kevesebb felajánlás érkezett. Az őrzők törzse mégis inkább szomjan halt volna, semmint elköltözzön. Ez a nép igen komolyan vette a kötelességeit, hiszen egyebük – amit igazán a sajátjuknak nevezhetnének – nem volt.
Annak ellenére, hogy már senki sem tudta, az ősök miért építették a Tükörerdőt, a rendben tartásának módja és felelőssége generációról generációra öröklődött. Csak a szent bölcsek őriztek homályos legendákat arról, hogyan ejti fogva a nap sugarait a középen magasodó torony, de amint a történetek magyarázására került sor, rögtön összevesztek. Mégis ki akarná összegyűjteni a fényt, ha a nap úgyis felkel minden hajnalon?
Ramal amint kézhez kapta az őrzők jelentését, útra kelt, hogy elfogja az esküszegőt, a törzsfőnök azonban leghűségesebb embereivel együtt kicsúszott a markából. A sivatag mélyén könnyen elveszíthették volna a nyomát, így Ramal sosem örült még annyira rossz időnek, mint most, annak a tomboló homokviharnak, amely végül elvágta ellenségük menekülési útját. A lázadó a tükrök közt keresett menedéket a szél ellen, az üldözők pedig szétváltak, és azonnal bekerítették az ősi emlékhelyet. Az esküszegő innen már nem juthatott ki élve, ezt ő is nagyon jól tudta. Várni fog ránk...


Újévi áldozat

A novella teljes szövege a Fiatal Írók Társaságának blogján olvasható. Ha tetszik az ízelítő, kövesd a bejegyzés alján található linket!

Újévi áldozat

Piszkosszürke felhők takarták a napot, a verebek tollukat borzolva megültek a bokrok ágain. A csendet csak az enyhe szellő susogása törte meg – ideje volt hazaindulnom a vadászatból. Úgysem fogtam a madáretetőknél semmit, ráadásul a mancsom is kezdett sajogni.
Alig értem be a veteményesbe, máris megérkeztek az első hópelyhek. Eleinte elhervadt mind, ahogy földet ért, de amint megérkezett a fősereg, a fehérség elhódította magának a fagyott barna tájat. Sűrű függöny libegett a szemem előtt, és a ragacsos pelyhek megültek a bundámon, hiába próbáltam lerázni őket. Mindent egybevetve: jogosan könyöröghettem éjszakai menedékért.
- Segítség! Nyissák ki, azonnal! Meghalok! Esküszöm megfagyok – kiabáltam az ajtónál. A lakkozott fa élesen csikorgott, ahogy végighúztam rajta a karmomat. - Hát van szíved? Megfagyok!
Szerencsémre a vastagbokájú, rózsaszín papucsos gazda nyitott ajtót – vele sosem kellett sokat egyezkednem. Egy ideig kérettem magam, csak hogy érezze, neki teszek szívességet, ha a közelében töltöm az estémet...

Fiatal Írók Társasága, Téli Bajnokság

Balról jobbra: Ágoston Sára, Tekla Miller, V. K. Bellone

A Fiatal Írók Társasága egy 2016. november 11-én alapított Facebook csoport, ami azonban már saját nyilvános bloggal is rendelkezik. Lelkes kezdőktől kiadott szerzőkig minden réteg képviselteti magát, egy baráti hangulatú, egymást szakmailag segítő közösségben. Bárki kérhet tanácsot, véleményt a művéhez, a legjobb írások pedig felkerülnek a blogra is. Rendszeresek az írásgyakorlatok: egy-egy kiírt témára alkotunk rövidebb lélegzetű műveket, melyet társaink, illetve többtagú, kinevezett zsűri is értékel. A színvonalat emeli, hogy legalább az egyik zsűriző mindig kiadott művel rendelkező író.

Az oldalt mégsem ezek határozzák meg leginkább, hanem a családias hangulat. Az alapítótagok, Tekla Miller és Ágoston Sára célja nem csupán egy újabb írásmegosztó hely létrehozása, hanem egy olyan tér biztosítása, ahol személyes barátságok szövődhetnek. Végtelen türelmük, kitartásuk és hitük teszi lehetővé, hogy a csoport a magas színvonalat megőrizve maradjon fenn; remélem, még hosszú évekig.

Az írásgyakorlatokon túl negyedévente Bajnokságot rendeznek, melynek fődíja egy választott könyv, amit a nyertes személyes találkozó során vehet át. A 2016-os Téli Bajnokság témája az elmúlás ábrázolása volt téli környezetben, "Most múlik pontosan..." jeligére.
A versenyen Újévi áldozat című novellám 1. helyezést ért el.


Szöllösi Kristóf dedikálja az Acélszenteket

Sárival és Teklával február 4.-én találkoztam, együtt mentünk az Aréna Plázában található Libribe, hogy megajándékozzanak egy könyvvel. Sajnos a négytagú zsűriből Hujder Adrienn nem tudott eljönni, azonban Szöllösi Kristóf szintén velünk tartott. Utóbbinak kölünösen örültem, hiszen az Aranymosás pályázaton nyertes akcióregénye, az Acélszentek szarkasztikus humorával már régóta felkeltette érdeklődésemet. Nem volt kérdés, hogy aznap a kötettel térek haza, és a találkozónak hála dedikáltathattam is szerzeményemet.

A beszélgetéssel töltött órák hamar elröppentek, ha a vonatmenetrend engedi, szívesen maradtam volna még tovább.
A FIT beszámolóját még több képpel itt találjátok.




Somnium mendax


A novella teljes szövege a Preyer Hugo pályázat hivatalos oldalán található. Ha tetszik az ízelítő, kövesd a bejegyzés alján található linket!

Somnium mendax


Unod már a virtuális világokat, de lelomboz a valóság? Van megoldás!
A Somnium Z20 rendszer megszépíti a mindennapokat. Képzelj el egy olyan Földet, ahol sosem szürke az ég, a város zaja helyett madárcsicsergés hallható, és sehol sincs szemét – mégis, egyetlen lépés, és a város legfelkapottabb szórakozóhelyén találod magad. Szeretnéd, hogy a tizedik emeleti garzonodból egy patakpartra nyíljon az ablakod? Nem probléma!
De miért is állnál meg itt? Alkoss saját világot! Mennyivel izgalmasabb lenne az ég lilában, a fű kékben és ha a szomszéd fúrógépe fülsiketítő zaj helyett jazzt játszana. Sőt, mivel úgyis utálod a szomszédot, akár ki is törölhetnéd. Persze, nem teljesen – a Somnium rendszer gondoskodik a biztonságodról. Ha egyáltalán nem látnád, biztosan neki ütköznél. Ennél jobb megoldást kínálunk: látod, de nem különbözik a több száz, számodra lényegtelen járókelőtől.
A virtuális világokban kizárólag a hősé a főszerep, mindenki más csak NPC. Miért is kéne figyelmet pazarolnod arra, vajon morcosan vagy vidáman néz-e rád a pénztáros? Csinálj belőlük NPC-t! Többé a valóságban sem kell törődnöd azzal, hogy meghallj vagy láss olyasmit, ami számodra nem információértékű. Soha nem fogja elrontani a látvány szépségét egy, a képbe tolakodó csúf idegen, és meg sem hallod, ha valaki otrombán szól hozzád...

2016. évi Preyer Hugo pályázat eredménye


Hosszasan figyeltem a különböző novellapályázatokat, szoktattam magamat a gondolathoz, hogy az egyiken megméressem magamat. Végül az Avana egyesület által minden évben kiírt Preyer pályázaton akadt meg a szemem. Főként azért, mert amatőr (saját kötettel még nem rendelkező) íróknak hirdették, és azt ígérték, mindenki kap nem csak pontozást, hanem pár mondatos értékelést is a zsűritől. Szakmai visszajelzésnek tökéletes - gondoltam.
Ez volt életem első novellapályázata, az igazi díjban, az Új Galaxis antológiában való megjelenésben nem is reménykedtem. Két pályamunkát küldtem be: egy, a kiterjesztett világok jövőjével foglalkozó szösszenetet és egy olyan novellát, melynek főszereplője robotnak hiszi magát.

Rövid elmélkedésem, a Somnium mendax a szó szoros értelmében nem tekinthető novellának, ezért kevesebb pontszámot ért el a versenyen, ám a bírálók érdemesnek találták arra, hogy közöljék a pályázat hivatalos odalán.

Legnagyobb örömömre BioRob Sexrobot C694 című írásomat a zsűri dicséretben részesítette. Ez már önmagában is nagy öröm, de boldogságomat csak még inkább fokozta, amikor megtudtam, hogy a három elbíráló közül ketten is maximális pontszámot ítéltek a munkámnak. (Ez egyben megmutatja azt is, mennyire szoros volt a verseny.)
A díjazottak listája itt megtekinthető. Már alig várom, hogy a többiek írását is olvashassam!

Reggeli látomás

Reggeli látomás


Jó reggelt! Nem ismersz meg? Hogy ezen miért nem lepődöm meg! Sebaj. A hatos villamosra vársz mi? Megint csak a munka… Nem irigyellek. Te bajod. Ne nézz így rám! Jó, bocs, hogy zavartalak. Elkussolok.
Na, hát tényleg nem ismersz meg? Ne félj már! Hiába nézel körül, tudod, hogy mindig késik. De azért bármikor itt lehet, úgyhogy ne menj el. Ülj csak vissza szépen! Nem, ne szólj semmit! Csak csendben, nyugodtan… Hisz régi ismerősök vagyunk mi ketten. Tudod, hogy sose bántanálak. Én nem, téged nem…
Nézd meg a kezem! Itt a tenyerem, nézd csak! Nézd jobban! Nem látod? Mit? Még hogy mit, jó vicceid vannak! Csak az a baj, hogy nem nevetek. Te tényleg ilyen vak vagy? Mit? Mit! Megáll az eszem. Hát a vért. Bizony, vért, az ő vére, tudod, hogy az övé. Megöltem. Tudod te, kiről beszélek. Ne sikíts, mondtam már, hogy maradj csendben! Hiába nézel, ők nem fognak segíteni neked. Nem látnak, nem bizony, csak te látsz. Ijesztő, mi? Maradj szépen nyugodtan, különben bolondnak néznek, aztán megnézheted magad.
Próbálj meg normálisan viselkedni, oké? Tudod, mi az, hogy normális? Nem baj, én se tudom. Viselkedj úgy, mint a többség. Mint ott az a néni. Nézegeti az óráját, ideges, nagyon várja a villamost. Mintha a villamoson múlna az élete. Amúgy meg üveges tekintettel bambul előre, mint aki semmit se lát. Elég szánalmas. Nos, csinálj így, aztán közben figyelj rám! Figyelsz?
Jól van, nem kell válaszolni, értem én. Látni se akarsz. Én viszont nem megyek el, amíg el nem mondom, amiért jöttem. Ott tartottunk, hogy véres a tenyerem. De nehéz így beszélni, miközben motyorogsz! Hiába mormogod az orrod alatt, hogy nem vagyok itt, meg nem létezem – tudod, amúgy elég illetlen dolog ilyet állítani arról, aki épp neked beszél – attól még köszönöm szépen, kitűnően elvagyok melletted, és a hangsúly a vagyokon van. Gyere közelebb! Ne undorodj annyira, csak a vállad érintettem meg. Épp csak futólag. Ne aggódj, nem lett véres. Épp erről akarok beszélni. Nem lett véres semmid, és nem is lesz, legalábbis tőlem, ugyanis ez a vér sosem jön le. Nem mossa le a víz, nem cseppen le a kézről, még csak rá sem alvad. Örökké pont ilyen élénkpiros, mint amit frissen ontottak.
Csak azért jöttem, hogy megmondjam: már rég megöltem. Akármit teszel, akárhogy döntesz, már nem hozhatod vissza. Őt nem. Lehet hasonló, talán, de ő már nem jöhet vissza. Ez az én bosszúm. Nem sírsz? Miért nézel rám ilyen értetlenül?
Hát nem érted? Te tényleg nem érted! Valamit elfelejtettél, mióta már nem én élek benned? Van még időnk a villamosig, én tudom, mikor jön. A holtak világában minden ugyanakkor és meghatározott időpontokban történik. Ezt mondjuk, sose fogod megérteni, amíg élsz. Nem is tudod, milyen ajándékot adtál nekem azzal, hogy megöltél.
Olyan jó nézni téged, ahogy félsz, és mégis küzdesz ellene, miközben a szíved mélyén könyörögsz, hogy mondjam tovább, annyira kíváncsi vagy. Óh igen, ezt szerettem benned a leginkább. Kevesebb érzelgősséggel akár hatalmas is lehetnél, igaz, hatalmasat is eshetnél, de ez vele jár, ugyebár... Bár ne nyavalyognál folyton! Minek neked szeretni, mondd? Nem érzed, hogy fáj, hogy széttép? Miért ragaszkodsz hozzá? Azt hiszed, hogy boldoggá tesz, hogy amíg szenvedsz tőle is csak azért van, hogy még boldogabb lehess? Úgy gondolod, értékelik, ha szereted őket? Nem tudnak semmit! Te se!
Nézd, mit tett a szereteted, nézd csak! Nézz rám! Nézz már rám! Megöltél! Gyilkos vagy! Hogy tehetted? És nem csak engem… Sokunkat. Fogynak a lehetőségeid, tudod? Tudod mi lesz, ha már egy se marad? Na tudod? Nem fogsz meghalni, nem, sokkal rosszabb! Élni fogsz, bizony, de hogyan! Nyomorultul, álmok, gondolatok és érzelmek nélkül, mint egy gép, ami addig jár, míg ki nem fogy az üzemanyag. Hát ezt akarod?
Bocsáss meg. Ne haragudj rám, na... Látom, nem érted, pedig fontos tudnod. Elmagyarázom. Gyere csak! Így, jó közel. Jól van. Most megsúgom: minden nagy döntésed, lelked minden változása meghatározza a jövőd, ezt, azt hiszem, te is belátod. Azonban minden egyes alkalommal, amikor változtatsz valamin, megölöd az akkori önmagad, hogy az új vegye át a helyét, és vele megölöd azokat, akik csak a jövőben lehetnél, és létük attól az egy döntéstől is függött. A szereteted megölt engem. Ez volt az én legnagyobb ellenségem, ez ellen küzdöttem hónapokon át – de erősebb volt nálam, kitört, és elkezdett megváltoztatni téged, engem pedig meggyilkolt. De ne örülj a győzelmednek! Itt a bosszúm: azt, akiről most álmodsz, aki lenni akarsz, már sosem leszel. Azt az éned én már réges-rég megöltem. Itt a vére a kezemen, sok máséval együtt. Látom a szemedben, hogy már te is látod. Undorodsz tőle? Akkor nézd meg a sajátod!
Ennyi volt a bosszúm. Többé nem kereslek. Csak azt kérem, vigyázz magadra, jó? Az érzelmeid választottad, hogy irányítson a számító logika helyett – hát vigyázz rá! Vigyázz rá nagyon, és őrizd meg, mert ne feledd: fogyatkozunk. Megjött a villamosod. Szállj fel! Ne bámuld annyira a kezed, mostantól mindig látni fogod rajta a vért. Ne félj, majd megszokod. Na, eridj! Nem haragszom. Jobb így nekem, meg neked is. Futás, mert lekésed! Jól van… Menj csak… Menj…
2008.12.06.

2017. március 3., péntek

Más szemszög

Más szemszög


A kicsiny, sötét szoba sarkában fekete alak kuporog. Órák óta nézem, és ő rezzenéstelenül bámul vissza rám. De a szemében nem látom magam, csak a sima, fehér falat.
Lassan odalépek elé, leguggolok hozzá, hogy arcába nézhessek. Vonásai továbbra is mozdulatlanok, zavartalanul vizsgálgathatom. Egyáltalán nem tökéletes, de talán nem is kell... Talán pont tökéletlensége miatt lesz mégis gyönyörű. Azt hiszem. Bár annyira bizonytalan leszek, ha rápillantok. Mindig azt érzem, hogy már ismernem kéne minden apró porcikáját, a testét és lelkét egyaránt, mégis annyira idegen számomra. Inkább csak érzem, hogy egymáshoz tartozunk, mintsem tudom.
Mellé ülök és átölelem a karommal. Szinte én is érzem, ahogy a hideg végigfut rajta, bizseregni kezdenek a végtagjai, és látom, ahogy libabőrös lesz. Még mindig nem lát, de vállamra hajtja a fejét. Tehát érez engem! Örömömben szorosabban kezdem ölelni. Így ülünk a padlón pár hosszú percig.
Valami forrót érzek a vállamon végiggördülni. Lenézek, és látom, hogy az ő könnyei. Letörlöm az arcát, némán vigasztalom.
Hirtelen felpattan és a tükörhöz megy, fésülködik. Nem értem. Felállok és a háta mögé lépek. Válla fölött kukucskálok, hogy megnézhessem tükörképét. Látom, hogy mosolyog. Egészen addig csodálom, mígnem sarkon fordul és boldogan kisiet az ajtón.
Igen, így most már megismerem. Valóban ő az, akit teremtettem.

2008.07.07.

Fekete Péter


A 2010-es keszthelyi Helikoni Ünnepségek középiskolás művészeti versenyén a novella "Irodalmi alkotások" kategóriában Arany minősítést kapott. 

Fekete Péter


Fehér Péter volt a legvásottabb kölyök a faluban. Úgy tudott futni, mint a mezei nyúl, és áthajította a labdát az egyik dombról a másikra. Nyár végén az illatozó szalmagurigákon úgy szaladt lefelé a Makk-hegyről, mint ahogy a cirkuszi bohócoktól látni a porondon. Merészebb volt az összes gyereknél. A falu határában, az Ördög-sziklának a legmagasabb, legkeskenyebb pillérére is rá mert állni, ezért ő nevezhette el: a Halál-erkély, ez lett a neve. Ha eltűnt az ablakból a hűlő almás-diós lepény, meggyes rétes, mákos bejgli, vagy épp a cseresznyefa kopaszodott meg hirtelen, biztos, hogy a gazdasszony Fehérékhez futott panaszra. Évekig, ha eltűnt valami fontos irat, ing, fazék vagy gyűszű, csak annyit mondtak az asszonyok (talán már csupán megszokásból): „Elvitte a Fehér ördög”.
Milyen másképp emlegették minden házban ezt a nevet bizonyítványosztáskor! De sokszor hallotta a falu apraja-nagyja, hogy”Bezzeg a Fehér Péter!”, „Hát a Fehérnek hogy lett jeles?”, „Bár lennél olyan, mint a Péter!”, „Istenem, bár neked lenne Péter-eszed!”! Holott a kis Pétert tanulni sosem látták. Míg a tanító magyarázott, csendben ráemelte okosan csillogó, szürke szemét, és míg itta a tudományt, ez a szempár tüzes fénnyel izzott. Majd hazament, megcsókolta anyját, pár percig elszöszmötölt könyveivel a szobában, aztán uzsgyi, neki a határnak – máris futott boldogan, szökdécselve, mint aki élvezi, hogy örökké kócos, fekete hajába beletúr a szél. Csak anyja nézett utána szomorúan a kerítéstől.
Sokat találgatták, ki lehetett Fehér Péter apja. Voltak, akik azt állították, külföldi matróz. Mások szerint katona. Vagy még inkább maga az ördög. Néhányan még emlékeztek rá, hogy épp Péter születése előtti nyáron vert tanyát a falu határában egy csapat vándorcigány. Azok közül is kiváltképp egy erős, nyurga legényre emlékeztek. Termetre és arcra még hasonlított is Péterre, csak neki nagy, csodálkozó fekete szemei voltak, olyan mélyek, akár a pokolba vezető kút. Oda is volt érte a falu összes lánya, de az csak egynek szedett vadvirágot, a Julisnak, Fehér István egyetlen lányának. De aztán, mikor eddig jutottak a mesélésben, mosolyogva legyintettek egyet. Ki tudja, hátha mégis kalandvágyó gazdag úr volt, aki álruhába bújt, vagy egy bolondos diák?
Teltek az évek, és Péter egyre izmosabb és magasabb lett. Azt beszélik, nemigen akadt lány a faluban, akihez ne lett volna köze. Egyre többet járt ki az Ördög-sziklára, a Halál-erkélyre, ahová nem merte követni senki. Ott ült, és sötétedés után órákig bámulta a közeli város fényeit. Szeme csillogott, akár a vadászó macskáé. Lába a sziklás mélység fölé lógott, beleszédült, aki ránézett. Valóban olyan volt, mint az ördögfattya.
Egy napon aztán bejelentette: elmegy a nagyvárosba továbbtanulni. Nagy emberként akar visszajönni. Az anyja sírt, félt a magánytól. A nagyszülőket is sírba tették már rég, apja házát egymaga nem tudta rendbe tenni. Hiányzott az erős férfikéz, meg szegény asszony is egyre betegesebb lett. A szeme elromlott, a kezei folyton fájtak, mert varrásból tartotta el magát meg a fiát. Ő varrta a fél falu ruháját, cserébe a férfiak a tetőt javították meg, tüzelőt hoztak, vagy az asszonyok segítettek a kis kertet megkapálni. Ám Péter hajthatatlan volt. „Majd meglátja édesanyám, olyan gazdag leszek, annyi pénzt küldök haza, hogy sose kell újból tűt a kezébe vennie. Ez megígérem. Megígérem, addig haza nem jövök!”. Az ilyen beszéd még inkább megrémítette szegény asszonyt, de semmit se tehetett. Péter elindult a város felé, és esztendőkön át nem hallott róla senki.
Csak évekkel később látták újra. Először akkor jött, amikor megtudta, hogy az anyja haldoklik. Szép, fekete nadrágban, hófehér ingben, vérvörös mellényben tért haza, drága orvosságokat hozott magával. Azt ígérte itt marad, de mégis elment. Azt mondják, nem bírta elviselni, hogy halni látja az anyját. Folyton üvöltött, mint egy eszelős, azt kiabálta, hogy gazdag lesz, olyan gazdag, hogy megvehesse az anyja életét. Talán jobb is, hogy visszamenekült a városba. Másodszor már a temetésre jött. Én akkor négy-öt éves lehettem, a kocsija után futottunk mi, gyerekek. Akkor láttunk életünkben először ilyen díszes kocsit ebben a félreeső kis koszfészekben. De őt nem láttam, csak a harmadik alkalommal. Erre már jól emlékszem. Nyolcéves voltam, anyámat engedték le a hideg sírgödörbe, és nagyon zavart, hogy hátam mögött a tömeg összesúg, és odább, a temetőt körülvevő fák egyike fele mutogat. Ott állt ő, a Fehér Péter, aki hazajött anyám temetésére. Akkor nem is érdekelt, miért. Mint mindenkit a világon, akkor őt is a pokolba kívántam.
Eztán nagyszüleim neveltek. Rengetegszer elmesélték nekem Fehér Péter történetét, aki „mára biztos megcsinálta a szerencséjét, és talán milliomos”. Azt mondták, még a végén én is elmegyek a városba szerencsét próbálni, hisz annyira hasonlítok erre az emberre: magas vagyok, erős, fürge, a jegyeim is jók. Még a nevem is Péter. A fiúk közt én vagyok az egyetlen, aki járt már a Halál-erkélyen. És nekem se tudja senki, hogy ki az apám. De én csak ráztam a fejemet bölcsen: hiszen én anyám szép zöld szemét, gesztenyeszín haját örököltem, és igenis tudom, ki az apám. Az én édesapám nagy hős, derék katona, aki messze országokban vív nagy csatákat, ahol nevet és vagyont szerez magának, mint a régi idők lovagjai. Egy nap majd eljön értem, és elvisz. Mit nekem a város! Apámmal olyan országba megyek lakni, ahol sosincs tél, hanem mindig tavasz van vagy nyár, és mindenki boldog. Azért sokszor elnéztem a romos Fehér-házat, meg a gazzal benőtt kertjét.
Lassan felnőttem, tizenhét voltam, mikor egy nap a fiúkkal azt vettük észre, hogy ég a gyertyaláng a Fehér-házban. Rohantunk rögtön a paphoz, aki hitünk szerint a legokosabb, és egész biztosan a legvénebb ember volt a faluban. Örömmel újságoltuk neki, hogy hazajött a Fehér Péter, a milliomos Péter, és biztosan lebontatja majd a régi házat, hogy palotát építtessen a helyébe. Az öreg pap csóválta a fejét, és csak annyit mondott csöndesen, hogy Péter valóban itthon van.
Rohant a gyerekfalka, vissza az öreg házhoz. Elhatároztuk, hogy bekopogunk, és üdvözöljük a nagy embert. De mert senki se mert az ajtóra kezet emelni, sorsot húzunk. Én húztam a rövidet. Félve, hátam mögött kíváncsi társaimmal kopogtattam be. Semmi válasz. Tanácstalanul fordultam hátra, a többiek mutatták, hogy kopogjak még egyszer. Csend. Vagy tízszer kopogtattunk, sose kaptunk választ. Az úr nem volt kíváncsi ránk. Ekkorra azonban már annyira égetett belülről az izgalom, hogy szégyelltem volna visszafordulni. Kezemet a kilincsre tettem, lassan lenyomtam. Az ajtó nyikorogva tárult ki. Beléptem, társaim nem mertek követni. Csak egyetlen szobában égett a halvány gyertyafény. Arra tartottam.
Megálltam a küszöbön, először semmit se láttam a sűrű füsttől meg portól. Aztán mikor a szemem megszokta a félhomályt, agyamba tolakodott a kép: hosszú, kócos fekete hajú ember, poros, sáros, itt-ott véres ruhában. Ájultan alszik, szájából folyik a nyál. Lábánál boros- meg pálinkásüvegek, saját hányadékában olcsó dohányból sodort cigaretta csikkjei hevernek. És a szag! Az óriások barlangját képzeli az ember ilyennek.
Ordítva rohantam ki a friss levegőre, ahol öklendezni kezdtem. Barátaim nem értették, mi történhetett. Mivel én nem tudtam felelni, egy bátrabb bemerészkedett a házba. Csendesen jött ki, szárazon magyarázta el a többieknek, mit látott. Erre az történt, amire akkor egyáltalán nem számítottam. A fiúk, akikkel addig együtt hallgattam a Péterről szóló meséket, akik mind milliomos hősök akartak lenni, élesen felkacagtak. A Fehér Péter részeges! Nézd, a daliás Pétert, olyan öregnek néz ki, mint egy ráncos teknős! Menjünk be, nézzük meg! Rúgjunk belé! Én ott feküdtem a hideg földön, a gazban, és a gyomrom egyre jobban émelygett.
Lassan megszoktuk a részeges Pétert. Nem volt az már Fehér Péter, a milliomosról szóló mesék elhallgattak, csak a Fekete Péter volt, a mocskos és nyomorult. A szép fekete nadrágról, az ingről, a veres mellényről kiderült, hogy csupán diákegyenruhája volt. Gazdag se lett soha, a kocsit is biztosan csak bérelte, vagy kölcsön kapta. Fekete Péter hol a romos házban, hol meg a szabad ég alatt aludt. Minden este elmászott az Ördög-szikla felé, és mikor visszatért, részeg nótákat dúdolt. Zengő hangja reszelőssé vált, magas termete meghajlott, bár nem az öregségtől. Gyenge lett, még minket se tudott volna pofon ütni. Sánta kutyát se ért volna már utol, menni se tudott rendesen, folyton részegen dőlt bele az árokba. Ha megláttuk imbolyogva, kezében az üveggel, szája szélén a füstölgő cigarettával, körbeugráltuk, kövekkel dobáltuk, míg énekeltük a rövid gúnydalt: „Hej, Péter, Péter, Fekete Péter! Kócos, mocskos, az ördög vinné el!”. Szórakozásból elmeséltettük vele a városi tivornyákat, utána engedtük a kutyákat, elloptuk az üvegét, némi pálinkáért cserébe megkértük, hogy fusson a bálákon, mint gyerekkorában, de persze leesett, nem bírta a lába.
A többiek úgy kínozták, mint a varangyos békát: amitől annyira viszolyog az ember, ami megrémíti, azt legjobb támadni. Én is undorodtam tőle, de én meguntam a kegyetlen játékot. Talán azért, mert nekem fájt roncsként látni, hisz sajnáltam. Annál is inkább, mert annyira hasonlított rám. Inkább olvastam, belemerültem a fantáziám világába, meg lányokkal szórakoztam. Egy napon aztán elkapott a gondolat: a városba kéne menni, kinőttem már a falut. Tanulni kéne, szerencsét próbálni. Hátha nekem sikerül.
Alkonyat volt, az Ördög-szikla fele vitt a lábam, mint régen, gyerekkoromban. Elfeledkeztem róla, hogy az a Fekete Péter helye. Már majdnem felmásztam a Halál-erkélyre, amikor megpillantottam. Magában beszélt, pedig most épp józannak tetszett.
– Még nem jött el. El fog. Eljön még maholnap. Jó gyerek ez, jó gyerek. Szép legény. Aztán akkor mehetünk. Elrepülhetünk innét.
Megpróbáltam óvatosan visszahúzódni, de véletlen megindult lábam alatt egy kis kavics, és koppanva hullt le a sziklákon. Rögtön felém kapta a tekintetét, de azt hiszem, amikor megismert, mintha kissé barátságosabbá vált volna az arca. Intett, hogy üljek mellé a Halál-erkélyre. Rettegve másztam ki mellé, holott elfutni volt kedvem. A szürke szemek végigmértek.
– Hogy hívnak?
– Kováts Péter.
– Kinek a borja vagy?
– Nagyszüleimmel élek. Kováts Ferenc a nagyapám. Az anyám meghalt.
– Hogy hívták az anyád? – Megragadott, megrázta a karom, mikor nem válaszoltam azonnal. – Hogy hívták, no?
– Annának. Szép Kováts Annának.
Ekkor a határ felé meredt. Szinte suttogva kérdezte:
– Hát az apád? Az apád hogy hívják?
– Nem tudom, kérem – hajtottam le fejemet, hogy ne lássa az arcom.
Az apám egy hős. Az apám biztosan jó ember, katona. Az apám itt hagyott minket. Az apám egy utolsó alak, egy csaló hazug, aki biztosan becsapta anyám. Apám léha, naplopó. Csavargó vándor az én apám, sose jön el értem, tán azt se tudja, hogy világon vagyok. Miért kérdezget engem? A Fekete Péter. Az ördög nyomorult fattya, akit ver az Isten. Miért faggat?
– Minek kérdi? Miért akarja tudni? – ordítottam az arcába.
Csak akkor nyugodtam meg, amikor a szürke szemekben könnycsepp csillant. Ő se tudja a sajátját. Neki sincsen apja, azért kérdi. Biztos azért kérdi.
– Aztán, erős vagy-e? – kérdezte mosolyogva.
Nevetve mutattam, milyen erős. Ki tudja, hogy tudtunk éppen akkor nevetni, de kacagtunk. Egymáson, egymással.
– Tudsz-e szeretni?
– Nem tudtam, mit feleljek. Kis gondolkodás után bólintottam, hogy tudok.
– Szeretted-e az anyádat?
– Hát hogy ne szerettem volna! – kiáltottam.
– Ott voltál-e mellette, mikor beteg volt?
– Ott voltam. Végig ott voltam.
Mikor ezt mondtam neki, újra eszembe jutott a kis székem anyám betegágyánál, a virrasztás, a könnyek, a fájdalom. De érdekes, akkor kicsit örültem neki. Örültem, hogy ott voltam, hogy úgy fájt, hogy majd megszakadt belé a szívem. Igen, én tudok szeretni. Tudok gondoskodni valakiről, tudok vigasztalni, tudok szenvedni, és tudok nevetni is, élni, túlélni.
– Van-e lány, akit szerethetsz?
Elcsendesedtem. Hisz pont ez hajtott ki a sziklára. De jó is volna menni a nagyvilágba, tanulni, szerencsét próbálni, meggazdagodni! De itt hagyni, ami jó, azt nehéz.
– Van. Borcsának hívják.
– Elveszed-e feleségül?
– Nem. Nem veszem – suttogtam, miközben igyekeztem visszatartani a könnyeimet.
– Aztán miért nem?
– Nem lenne rá időm. No meg, messze készülök. Tanulni akarok. A városban lakni. Szerencsét próbálni, gazdag lenni.
– Hát jól tanulsz? – kérdezte szomorúan.
– Jól. Meg aztán sokat olvasok még hozzá.
– Miért tanulsz? – kérdte.
Pont ő! Hát nem ő ment el tanulni a városba? Nem ő akart milliomos lenni, legyőzni a világot? Minek tanulok? Ilyen buta kérdést!
– Hát magam miatt. Hogy lehessen jó munkám és beutazhassam a világot – válaszoltam.
– Nem! – kiáltott fel az öreg, olyan vijjogó, éles hangon, amin azt hittem, csak nők tudnak sikoltani. Ijedtemben majdnem leszédültem a keskeny párkányról. – Másokért, nem magadért, akármit mondanak!Hogy aztán mást boldoggá tehess! Ha magadért, ha mindent csak magadért... Végül roncs leszel, mint én. Azért tanulsz, hogy legyen jogod szeretni – kiabálta.
Nem tudom miért, talán ösztönösen, mert annyira meg akartam nyugtatni, átkaroltam a vállát, ringattam, mint a gyereket szokták a bölcsőben. Pár perc után megnyugodott, a ragyogó csillagokat nézte.
– Csak tanulj, tanulj szorgalmasan. Ha nem is milliomos, de legyél nagy ember – suttogta. – De mindig emberséges ember! A lányt meg vegyed el, ha egyszer szereted. Na eridj, fiam, eridj! – mondta, és intett, hogy elmehetek.
Félénken álltam fel, lassan indultam lefele a sziklán. Aztán, nem tudom miért, megálltam, visszanéztem rá. Innen még tisztán láthattam, sőt, hallhattam is motyogását. Azt hajtogatta „Jó fiú, fiam, eridj”, de nem figyelt rám, ebben biztos vagyok. Hirtelen a város fényei felé fordult, az öklét rázva felkiáltott:
– Dögöljetek meg! Dögöljetek meg mindannyian! – Aztán szelíden dőlt bele a lábánál kapdosó mélységbe.

Fehér Péter, aki elment szerencsét próbálni a nagyvárosba és elhagyta a saját haldokló anyját. Péter, aki hazajött anyám temetésére. A nyomorult Fekete Péter, az én apám.

2009.05.03.

Használati utasítás

Használati utasítás


Lelépek a járdáról. Piros a lámpa, de nem érdekel. Nézem az előttem szétmálló levegőt, lépek egyet, aztán kettőt. Valami hív, valami húz, valaki átölel… Talán a dudaszó, biztosan csak a levegő rezgései miatt, vagy talán az a villanó fény...
Csend. Sötét. Az ölelés szinte fojtogat. Nehéz súlyú, fagyosan kellemes. Már egy sötét szobában vagyok. Nincs más előttem, csak egy férfi. Ismerem, holott tudom, hogy sosem láttam. Nem üdvözlöm, rá sem támadok. Csak nézem. Szürke arc, szürke szemek és szürke lélek. Ő sem üdvözöl. Nem mosolyog, nem sajnál. Csak néz az arcomba hosszú ideig, némán.
– Elszúrtad – szólal meg végül. Lágy a hangja, mondhatni szinte kedves.
– Elszúrtam – hagyom rá.
– Miért csinálod ezt? Mire jó?
– Semmire. Vagy a világ változtat meg, vagy én a világot.
– A második lehetetlen, jól tudod.
– Tudom.
– Akkor?
– Semmi.
– Ennyit tudsz mondani?
– Biztosra? Valójában még ennyit sem.
Lassan ingatja fejét. Jobbra, balra, kicsit előre, akkor rám néz, majd vissza, és megint jobbra… Van ideje. Nekem is. Várunk.
– Én segíteni szeretnék – megint ő töri meg a csendet.
– Nem fogok beállni a sorba.
– Majd meglátjuk. Lásd, én tényleg jót akarok neked: kapsz útmutatót is.
– Hogy micsodát?
– Használati utasítást.
– Mégis mihez?
– Az élethez.
– Tessék? – nevetgélek idegesen. Most vajon viccel?
– Min nevetsz?
– Ez komoly? Használati utasítás… az élethez? Van egyáltalán ilyen?
– Már miért ne lenne? Manapság mindenhez és mindenkihez van ilyen. Csak nem feltétlenül írják le.
– Ez bolondság – csóválom fejem.
– Úgy gondolod?
– Úgy bizony.
– Pedig te elszúrtad.
– El hát. De ez nem jelenti azt, hogy szükségem van egy ilyen… izére.
– Gondolj csak bele: minden, amit tudnod kell, ebben benne van. Leírja, mit tegyél ahhoz, hogy boldog lehess. Siker, pénz, társaság, család, amit csak akarsz! Mindezt ingyen adom neked.
– De hisz mindenki másképp él. Sokan boldogok. Abban az utasítás-sorozatban csak egy mód van, nem? Ez nem lehet.
– Szerinted mégis, hányan boldogok teljesen?
– Nem hiszem, hogy valaha is teljesen boldogok lehetnénk.
– Nem lehettek teljesen boldogok, vagy csak nem tudjátok, hogy hogyan?
Elbizonytalanodom. Erre mit lehetne válaszolni? Kabátzsebébe nyúl, előhúz egy kicsi, fekete, puhakötéses könyvecskét. A kezembe csúsztatja.
– Neked adom. A tiéd – suttogja édeskésen.
– Miért pont nekem?
Nem válaszol, csak vállat von. Mosolyog. Végig mosolyog. Hidegen, fakón, szürkén… mindig szürkén, örökké csak szürkén.
Megértem. Szolidan biccentünk egymásnak. Így búcsúzok a Haláltól. Aztán megfordulok, és lassan belesétálok a sötétségbe.
Az utcán, egész pontosan az útpadkán találom magam. Előttem elsuhan egy autó, rontva a világ természetes, újszerű varázsát. Egy ideig még pislogok, miközben megpróbálom kitalálni, hogy hogyan is jutottam ide voltaképpen, de hamar feladom. Ráeszmélek, hogy van a kezemben valami. Hát persze, a könyvecske! A könyvecske? Ehhez a felismeréshez le kell ülni. Jobb híján a járda közepére.
Ülök, és bambán bámulom szerzeményemet. Elcsodálkozom kicsiny termetén, művészien lekerekített sarkain, szemkápráztató éjfeketéjén. Nem nyitom ki. Suttogva becézgetem. Boldogságom kulcsa, kicsiny ajándék a haláltól az élethez. Kérdéseimre minden válasz. Tudás, hatalom, vagyon és család… Jutalom a semmiért. Munkátlanságom gyümölcse. Sorsom nélkülem. Szeretettel végigsimítok a gerincén. Lapjai hófehérek, ez oldalán is látszik, anélkül, hogy beleolvasnék. Bizonyára hollófekete tintával írták szent betűit. Talán. Biztosan nem tudom, hisz nem nyitom ki. Elmosolyodom, felállok. Még egyszer, utoljára rápillantok a könyvre, aztán puhán, szelíden kiejtem kezemből. Halkan puffan a hideg kövön.
Lelépek a járdáról. Piros a lámpa, de nem érdekel…

2008.02.01.

Világítótorony


A novellát 2014. máj. 1-én a Feeling online magazin leközölte a "Heti novella" rovatban. Habár ők becsülettel linkelték az eredeti forrást, én csupán másfél év múlva vettem észre a megjelenést. Kellemes meglepetés volt.

Világítótorony

Apró, utolsó koppanás – letették a kalapácsot, beverték az utolsó szöget, igaz, a félig nedves vakolat szaga még belepte bensőmet. Megszülettem.
Nem tudtam, mi vagyok, ki vagyok, és miért. Csak néztem a tájat, ami számomra rendeltetett, hogy lássam örökké. Szép volt és új. Lábamnál éreztem a tengerparti füvek érintését; a szelet, ahogy körbefog, és átcsap a fejem felett. Előttem a végtelennek tűnő óceán terült el, egybeolvadt az ég kékjével. Figyeltem a változásait, minden apró hullámot, tajtékot. Tetszett sokszínűsége, és nem értettem, hogy nekem mért kell szilárdan, merev változatlansággal állnom, mintha élettelen volnék. Pedig éltem.
Nem tudom, meddig bámultam a vizet anélkül, hogy ráuntam volna. Aztán, amikor a felhők gyűlni kezdtek, furcsa izgatottság járt át. Vártam valamire, bár magam sem tudtam, hogy mire. A fellegek azonban elvonultak, és nem maradt más, csak én, a tenger és a sziklák, amik megtörték a hullámokat. A furcsa előérzet azonban nem szűnt meg, egyre csak nőtt az idő múlásával.
Egyszer pár suhanc haladt el a felém futó ösvényen.
– Teljesen elvesztette a varázsát ez a partszakasz, amint ideépítették ezt az otromba tákolmányt. Persze, tudom, a hajók… De legalább ne lenne ilyen szögletes, ennyire természetellenes! – mondta az egyik.
Ez fájt. Eddig sosem figyeltem az emberekre. Kicsinyesnek, gyengének tartottam őket. Azt hitték, ők építettek, őket szolgálom, és ők irányítanak, holott a lelkem nem kőből épült. Hányan tudnának ellenállni akár csak egyetlen nagyobb hullámnak? Tudnának mozdulatlanok maradni egész életükön át? Jogosan várhatnám el, hogy tiszteljenek. Mégis, miért mennek el mellettem így? Természetellenes lennék? Hát nem ez a világ szült, mint őket?
Ha legalább elmondhattam volna annak a fiúnak, amit érzek, ha megmutathattam volna, hogy milyen az óceán valójában, hogyan lélegzik, mozog és ringat… De még ezt sem tehettem, mert egy helyben kellett állnom, szótlanul, ridegen, mint aki nem hall, lát és érez semmit sem.
Miért nem lehetek én is ember? Beszélni, sétálni, megnézni, hogy mi van a hátam mögött… Nevetségesen kicsiny kívánságok tömege élt bennem – aprók egy ember számára, nekem azonban lehetetlenek.
Gyűltek a felhők felettem. Éreztem, hogy végre már eljön, most el kell kezdődnie annak, amire várok, annak, amiért létezem, bármi is legyen az… Hirtelen villanó fény borította be a láthatárt, az ég felüvöltött fájdalmában, majd könnyezni kezdett. A világ elsötétült, a mindeddig szelíd hullámok most méteressé növekedtek, vadul nekirontottak a szikláknak. Azt hittem, elfúj, lerombol a szél. Láttam, ahogy az emberek elfutnak a partról, és az apró állatok elbújnak. Én is el akartam menekülni. De hogyan? Hisz nincs lábam! Hogy futnék? És ugyan, hová? Hol bújhatna meg egy ekkora teremtmény? Talán mégis természetellenes vagyok. Nem fogad be a világ.
Tehetetlennek éreztem magam, elveszettnek. Nem tudtam gondolkodni. Végső, kétségbeesett próbálkozásból szembefordultam a tomboló óceánnal. Talán sikerül távol tartanom. Sikerülnie kell, vagy meghalok. Abban a pillanatban valami rejtélyes erő futott végig a testemen, és ragyogni kezdtem. Ragyogni! Fényesebb voltam, mint a csillagok. Minden érzésemet, a haragot, a félelmet beleadtam a fénybe. Ugyanakkor vigyáztam, hogy ne merítsem ki magam túlságosan, mert úgy hittem, az a fény az életem – ha mindet kiengedem, nekem már nem marad cseppnyi sem. Körbevezettem a fénysugaramat a partvidéken, megmutattam a természetnek, ki vagyok. Alig pár perc múlva hajók tűntek fel a láthatáron. Megvilágítottam nekik a vizet: hadd lássák ők is, milyen hatalmas vagyok, milyen erős!
Ismét kisütött a nap. A hajók megmenekültek, de engem ez cseppet sem érdekelt. Számomra egyetlen dolog volt lényeges: én túléltem, és ha jön egy másik vihar, már tudom, mit kell tennem, hogy ismét átvészeljem. Az évek során valóban jöttek újabb és újabb viharok, és én mindig bevilágítottam a partot.
Azonban kivétel nélkül, mindegyikben rettegtem.
A suhanc fiú, aki lekicsinyelte erőmet, sokszor járt a parton. Általában inkább csak egyedül. Leült egy kőre és nézte a kék vizet, ahogyan én is. Sokszor volt magányos, éreztem a lelkén a szomorúságot. Furcsa, talán amiért nem tudtam beszélni, egyre inkább kezdtem figyelni a lelkek beszédére, ami bárhonnan ugyanolyan jól hallatszik a világban. Sokszor sajnáltam, meg szerettem volna vigasztalni. Próbáltam kapcsolatba lépni vele. Évek múlva már homályos sejtéseket tudtam is közvetíteni neki. Sokszor hívtam, és ő eljött a partra, idegesen és kétségekkel, hisz nem tudta, hogy a hívás, amit érez, kitől származik. Újra feléledt bennem a vágy, hogy minden erőmet egyetlen emberként eltöltött napra cseréljem – vele. De ez még inkább lehetetlennek hangzott, mint első, suta álmaim a beszédről és sétálásról.
Azonban egy nap nem egyedül jött el hozzám, vele volt egy lány is. Nem értettem. Nem akartam érteni. Úgy éreztem, a világ ismét kivetett magából. Talán nem vagyok más, csak egy halom egymásra rakott kő. Anyag csupán, nem lélek; mozdulatlan, élettelen… Már nem is figyeltem többé a partra. Csak a vizet néztem, éveken át. Nem akartam tudomást venni semmiről, amit irigyelhetek.
Végül egy nap, az egyik hajón ismét megpillantottam őt. Kétségbeestem. Ijedten próbáltam közvetíteni neki mindazt a balsejtelmet, amit éreztem, mindhiába. Nem akartam, hogy vízre szálljon. Gyűltek a felhők, egyre gyűltek… Ő nem látta, egy ember sem látta, csak én érezhettem. Pár óra múlva már sűrű köd lepte el a vizet. Nem tudnak visszahajózni. Sosem fognak hazaérkezni.
Elkezdődött a vihar. Ismerős volt, kegyetlen és csodálatos. Csak most vettem észre, milyen szép, hisz már nem féltem. A világ kivetett magából és megölte azt, aki érthetetlen módon fontos volt nekem. Már nem akartam harcolni. Néztem a vizet, de nem ragyogtam. Valahonnan, távolról, kiáltásokat hozott a szél. „Minden vagyonom! A hajóm! A fiam! A férjem!” Nem érdekelt egyik sem.
– Miért nem világítasz? Ő kint van, és te nem világítasz! Nem világítasz!
Az a lány volt. Egészen a lábamnál állt, nedves haját csapkodta a szél. Elesett, majd ismét felállt. Őrjöngött. Úgy beszélt hozzám, mintha ember lennék. Mintha tudná, hogy élek. Szidott, majd könyörgött nekem, aztán újra szitkokat szórt. De engem kérlelt, engem!
Hiszen ő kint van a vízen. De még nem halott, még megmenthetem! Csak fény kell. A fényem kell neki. Megkértek rá… Szeretném… Féltem őt, holott ő azt sem tudja, hogy élek.
Szembefordultam a viharral, és ragyogtam. Neki ragyogtam, a fiúnak, aki természetellenesnek és csúfnak nevezett. Neki, akit annyiszor irigyeltem és annyira szerettem, ahogyan ember talán sosem lesz képes szeretni. Hiszen az ember kaphat és így el is vár, míg én nem várok semmit, hisz nem is kaphatok. Minden erőmet, minden szeretetemet beleöntöttem a fénybe, átvilágítottam az éjen és a ködön. Már nem féltem, hogy elfogy, és nekem nem marad semmi sem. Nem akartam megtartani az erőből, ha épp csak annyi van, hogy kimentsem azt az egy hajót, hát meghalok értük.
Mégis, egyre hatalmasabbnak éreztem magam. Minél tovább ragyogtam, annál erősebb lett a fényem. Egészen a partig kísértem a hajót.
Megmentettem őt és elvesztettem magamat. Amikor elcsitult az ég, utoljára még magamhoz hívtam. Végignéztem, ahogyan a lánnyal összeborulnak, és hazatámolyognak nehéz, boldogságtól részeg léptekkel.
Azóta nem vagyok más, csak egymásra rakott kődarabok. Segítek a hajóknak a viharban, és nézem az óceánt, de nem álmodom többé. Mára már halott vagyok, merev, szögletes, természetellenes és boldog, amiért ők boldogok. 

2007. 12. 04.

2017. március 2., csütörtök

Szappan

Szappan


Bemegyek a fürdőszobába. Először lendületesen hajtom visszafele az ajtót, hogy ne nyikorogjon, aztán egész lassan, nehogy csapódjon. Végül a reteszt is behúzom. Hátam az ajtónak, lábam a mosdónak feszítem. Nem engedek be senkit. Odakinn már megint vitatkoznak. Én nem tudom, miről. Nem is akarom tudni. Én itt nem létezem.
Unatkozom kissé. Körülnézek. Jobbra tőlem törülközők függnek, a kád peremén samponok, tusfürdők sorakoznak. Egyik sem érdekel. A mosdó szélén egy szappan fekszik. Szórakozottan kezembe veszem, forgatgatom. Rácseppen valami kis nedvesség. Nem könny, nem az enyém, hisz én nem sírok. Elkenem rajta, amitől síkos lesz az ujjam alatt. De a szappan túl nagy, hogy az egészre elég legyen. Megpróbálok rá egy kis vizet engedni, ami nyújtózkodást igényel, hisz az ajtót semmiképp sem akarom otthagyni. Végre elérem a csapot és megnedvesítem a kincsemet.
Lassan forgatom kezemben, majd hirtelen megnyomom, hogy felugorjon a levegőbe, aztán elkapom. Ismét vizet zubogtatok rá. Odakinn még mindig kiabálnak. Tudom, hogy megint én tettem valamit, valami nagyon rosszat… De nem, én csak itt vagyok a mosdóban, más nem létezik, csak én és a szappan. Elkezdek rá rajzolgatni. Először egy házat karcolok belé a körmöm hegyével, elé egy kutyust. Nem jó. A ház túl nagy, a kutya túl pici, és milyen szomorúan néz, még a füle is bánatosan lóg. A csap alá tartom játékszerem, majd elmaszatolom a mintát.
Ismét sima, fehér felületre dolgozhatok. Egy virágot kezdek rajzolni, de még felénél sem tartok, már eldörgölöm, hogy a semmiségbe tűnjön. Hisz én nem is szeretem a virágokat! Most a napot karcolom bele. Mellé a holdat és a csillagokat. Ez szép. De még valami mintha hiányozna. Odakintről nevetés hallatszik. Épp a nővérem mond valamit. Tudom, hogy nem rólam van szó, mégis úgy érzem, mintha engem gúnyolnának.
Az égbolt alá karcolok egy mély, egyenes vonalat. Igen, ezt kerestem, ez hiányzott... – vélem az egyik pillanatban, de amint jobban szemügyre veszem, látom, hogy a vonal nem elég egyenes, nem egyenletesen mély, és egyáltalán, mi a jó egy egyszerű vonalban? Nem is akarom látni.
Forgatom kezemben a szappant, egyre gyorsabban, egyre erősebben, míg végül eltörik. Elrontottam. Ezt is elrontottam. Dühömben apró darabokra töröm, aztán odamegyek a mosdóhoz és nézem, ahogy fogynak és tűnnek el a lefolyóban a darabkák. Közben siratom. A szappant. Azt, hogy elrontottam. A házat, a kutyát, a virágot, az eget, de még a vonalat is.
Aztán megmosom az arcom, mosolyra húzom a szám, és kinyitom a reteszt. Elhagyom a fürdőszobát.

2008. írókör, feladatmegoldás