A 2010-es keszthelyi Helikoni Ünnepségek középiskolás művészeti versenyén a novella "Irodalmi alkotások" kategóriában Arany minősítést kapott.
Fekete Péter
Fehér
Péter volt a legvásottabb kölyök a faluban. Úgy tudott futni,
mint a mezei nyúl, és áthajította a labdát az egyik dombról a
másikra. Nyár végén az illatozó szalmagurigákon úgy szaladt
lefelé a Makk-hegyről, mint ahogy a cirkuszi bohócoktól látni a
porondon. Merészebb volt az összes gyereknél. A falu határában,
az Ördög-sziklának a legmagasabb, legkeskenyebb pillérére is rá
mert állni, ezért ő nevezhette el: a Halál-erkély, ez lett a
neve. Ha eltűnt az ablakból a hűlő almás-diós lepény, meggyes
rétes, mákos bejgli, vagy épp a cseresznyefa kopaszodott meg
hirtelen, biztos, hogy a gazdasszony Fehérékhez futott panaszra.
Évekig, ha eltűnt valami fontos irat, ing, fazék vagy gyűszű,
csak annyit mondtak az asszonyok (talán már csupán megszokásból):
„Elvitte a Fehér ördög”.
Milyen
másképp emlegették minden házban ezt a nevet
bizonyítványosztáskor! De sokszor hallotta a falu apraja-nagyja,
hogy”Bezzeg a Fehér Péter!”, „Hát a Fehérnek hogy lett
jeles?”, „Bár lennél olyan, mint a Péter!”, „Istenem, bár
neked lenne Péter-eszed!”! Holott a kis Pétert tanulni sosem
látták. Míg a tanító magyarázott, csendben ráemelte okosan
csillogó, szürke szemét, és míg itta a tudományt, ez a szempár
tüzes fénnyel izzott. Majd hazament, megcsókolta anyját, pár
percig elszöszmötölt könyveivel a szobában, aztán uzsgyi, neki
a határnak – máris futott boldogan, szökdécselve, mint aki
élvezi, hogy örökké kócos, fekete hajába beletúr a szél. Csak
anyja nézett utána szomorúan a kerítéstől.
Sokat
találgatták, ki lehetett Fehér Péter apja. Voltak, akik azt
állították, külföldi matróz. Mások szerint katona. Vagy még
inkább maga az ördög. Néhányan még emlékeztek rá, hogy épp
Péter születése előtti nyáron vert tanyát a falu határában
egy csapat vándorcigány. Azok közül is kiváltképp egy erős,
nyurga legényre emlékeztek. Termetre és arcra még hasonlított is
Péterre, csak neki nagy, csodálkozó fekete szemei voltak, olyan
mélyek, akár a pokolba vezető kút. Oda is volt érte a falu
összes lánya, de az csak egynek szedett vadvirágot, a Julisnak,
Fehér István egyetlen lányának. De aztán, mikor eddig jutottak a
mesélésben, mosolyogva legyintettek egyet. Ki tudja, hátha mégis
kalandvágyó gazdag úr volt, aki álruhába bújt, vagy egy
bolondos diák?
Teltek
az évek, és Péter egyre izmosabb és magasabb lett. Azt beszélik,
nemigen akadt lány a faluban, akihez ne lett volna köze. Egyre
többet járt ki az Ördög-sziklára, a Halál-erkélyre, ahová nem
merte követni senki. Ott ült, és sötétedés után órákig
bámulta a közeli város fényeit. Szeme csillogott, akár a vadászó
macskáé. Lába a sziklás mélység fölé lógott, beleszédült,
aki ránézett. Valóban olyan volt, mint az ördögfattya.
Egy
napon aztán bejelentette: elmegy a nagyvárosba továbbtanulni. Nagy
emberként akar visszajönni. Az anyja sírt, félt a magánytól. A
nagyszülőket is sírba tették már rég, apja házát egymaga nem
tudta rendbe tenni. Hiányzott az erős férfikéz, meg szegény
asszony is egyre betegesebb lett. A szeme elromlott, a kezei folyton
fájtak, mert varrásból tartotta el magát meg a fiát. Ő varrta a
fél falu ruháját, cserébe a férfiak a tetőt javították meg,
tüzelőt hoztak, vagy az asszonyok segítettek a kis kertet
megkapálni. Ám Péter hajthatatlan volt. „Majd meglátja
édesanyám, olyan gazdag leszek, annyi pénzt küldök haza, hogy
sose kell újból tűt a kezébe vennie. Ez megígérem. Megígérem,
addig haza nem jövök!”. Az ilyen beszéd még inkább
megrémítette szegény asszonyt, de semmit se tehetett. Péter
elindult a város felé, és esztendőkön át nem hallott róla
senki.
Csak
évekkel később látták újra. Először akkor jött, amikor
megtudta, hogy az anyja haldoklik. Szép, fekete nadrágban, hófehér
ingben, vérvörös mellényben tért haza, drága orvosságokat
hozott magával. Azt ígérte itt marad, de mégis elment. Azt
mondják, nem bírta elviselni, hogy halni látja az anyját. Folyton
üvöltött, mint egy eszelős, azt kiabálta, hogy gazdag lesz,
olyan gazdag, hogy megvehesse az anyja életét. Talán jobb is, hogy
visszamenekült a városba. Másodszor már a temetésre jött. Én
akkor négy-öt éves lehettem, a kocsija után futottunk mi,
gyerekek. Akkor láttunk életünkben először ilyen díszes kocsit
ebben a félreeső kis koszfészekben. De őt nem láttam, csak a
harmadik alkalommal. Erre már jól emlékszem. Nyolcéves voltam,
anyámat engedték le a hideg sírgödörbe, és nagyon zavart, hogy
hátam mögött a tömeg összesúg, és odább, a temetőt körülvevő
fák egyike fele mutogat. Ott állt ő, a Fehér Péter, aki hazajött
anyám temetésére. Akkor nem is érdekelt, miért. Mint mindenkit a
világon, akkor őt is a pokolba kívántam.
Eztán
nagyszüleim neveltek. Rengetegszer elmesélték nekem Fehér Péter
történetét, aki „mára biztos megcsinálta a szerencséjét, és
talán milliomos”. Azt mondták, még a végén én is elmegyek a
városba szerencsét próbálni, hisz annyira hasonlítok erre az
emberre: magas vagyok, erős, fürge, a jegyeim is jók. Még a nevem
is Péter. A fiúk közt én vagyok az egyetlen, aki járt már a
Halál-erkélyen. És nekem se tudja senki, hogy ki az apám. De én
csak ráztam a fejemet bölcsen: hiszen én anyám szép zöld
szemét, gesztenyeszín haját örököltem, és igenis tudom, ki az
apám. Az én édesapám nagy hős, derék katona, aki messze
országokban vív nagy csatákat, ahol nevet és vagyont szerez
magának, mint a régi idők lovagjai. Egy nap majd eljön értem, és
elvisz. Mit nekem a város! Apámmal olyan országba megyek lakni,
ahol sosincs tél, hanem mindig tavasz van vagy nyár, és mindenki
boldog. Azért sokszor elnéztem a romos Fehér-házat, meg a gazzal
benőtt kertjét.
Lassan
felnőttem, tizenhét voltam, mikor egy nap a fiúkkal azt vettük
észre, hogy ég a gyertyaláng a Fehér-házban. Rohantunk rögtön
a paphoz, aki hitünk szerint a legokosabb, és egész biztosan a
legvénebb ember volt a faluban. Örömmel újságoltuk neki, hogy
hazajött a Fehér Péter, a milliomos Péter, és biztosan
lebontatja majd a régi házat, hogy palotát építtessen a helyébe.
Az öreg pap csóválta a fejét, és csak annyit mondott csöndesen,
hogy Péter valóban itthon van.
Rohant
a gyerekfalka, vissza az öreg házhoz. Elhatároztuk, hogy
bekopogunk, és üdvözöljük a nagy embert. De mert senki se mert
az ajtóra kezet emelni, sorsot húzunk. Én húztam a rövidet.
Félve, hátam mögött kíváncsi társaimmal kopogtattam be. Semmi
válasz. Tanácstalanul fordultam hátra, a többiek mutatták, hogy
kopogjak még egyszer. Csend. Vagy tízszer kopogtattunk, sose
kaptunk választ. Az úr nem volt kíváncsi ránk. Ekkorra azonban
már annyira égetett belülről az izgalom, hogy szégyelltem volna
visszafordulni. Kezemet a kilincsre tettem, lassan lenyomtam. Az ajtó
nyikorogva tárult ki. Beléptem, társaim nem mertek követni. Csak
egyetlen szobában égett a halvány gyertyafény. Arra tartottam.
Megálltam
a küszöbön, először semmit se láttam a sűrű füsttől meg
portól. Aztán mikor a szemem megszokta a félhomályt, agyamba
tolakodott a kép: hosszú, kócos fekete hajú ember, poros, sáros,
itt-ott véres ruhában. Ájultan alszik, szájából folyik a nyál.
Lábánál boros- meg pálinkásüvegek, saját hányadékában olcsó
dohányból sodort cigaretta csikkjei hevernek. És a szag! Az
óriások barlangját képzeli az ember ilyennek.
Ordítva
rohantam ki a friss levegőre, ahol öklendezni kezdtem. Barátaim
nem értették, mi történhetett. Mivel én nem tudtam felelni, egy
bátrabb bemerészkedett a házba. Csendesen jött ki, szárazon
magyarázta el a többieknek, mit látott. Erre az történt, amire
akkor egyáltalán nem számítottam. A fiúk, akikkel addig együtt
hallgattam a Péterről szóló meséket, akik mind milliomos hősök
akartak lenni, élesen felkacagtak. A Fehér Péter részeges! Nézd,
a daliás Pétert, olyan öregnek néz ki, mint egy ráncos teknős!
Menjünk be, nézzük meg! Rúgjunk belé! Én ott feküdtem a hideg
földön, a gazban, és a gyomrom egyre jobban émelygett.
Lassan
megszoktuk a részeges Pétert. Nem volt az már Fehér Péter, a
milliomosról szóló mesék elhallgattak, csak a Fekete Péter volt,
a mocskos és nyomorult. A szép fekete nadrágról, az ingről, a
veres mellényről kiderült, hogy csupán diákegyenruhája volt.
Gazdag se lett soha, a kocsit is biztosan csak bérelte, vagy kölcsön
kapta. Fekete Péter hol a romos házban, hol meg a szabad ég alatt
aludt. Minden este elmászott az Ördög-szikla felé, és mikor
visszatért, részeg nótákat dúdolt. Zengő hangja reszelőssé
vált, magas termete meghajlott, bár nem az öregségtől. Gyenge
lett, még minket se tudott volna pofon ütni. Sánta kutyát se ért
volna már utol, menni se tudott rendesen, folyton részegen dőlt
bele az árokba. Ha megláttuk imbolyogva, kezében az üveggel,
szája szélén a füstölgő cigarettával, körbeugráltuk,
kövekkel dobáltuk, míg énekeltük a rövid gúnydalt: „Hej,
Péter, Péter, Fekete Péter! Kócos, mocskos, az ördög vinné
el!”. Szórakozásból elmeséltettük vele a városi tivornyákat,
utána engedtük a kutyákat, elloptuk az üvegét, némi pálinkáért
cserébe megkértük, hogy fusson a bálákon, mint gyerekkorában,
de persze leesett, nem bírta a lába.
A
többiek úgy kínozták, mint a varangyos békát: amitől annyira
viszolyog az ember, ami megrémíti, azt legjobb támadni. Én is
undorodtam tőle, de én meguntam a kegyetlen játékot. Talán
azért, mert nekem fájt roncsként látni, hisz sajnáltam. Annál
is inkább, mert annyira hasonlított rám. Inkább olvastam,
belemerültem a fantáziám világába, meg lányokkal szórakoztam.
Egy napon aztán elkapott a gondolat: a városba kéne menni,
kinőttem már a falut. Tanulni kéne, szerencsét próbálni. Hátha
nekem sikerül.
Alkonyat
volt, az Ördög-szikla fele vitt a lábam, mint régen,
gyerekkoromban. Elfeledkeztem róla, hogy az a Fekete Péter helye.
Már majdnem felmásztam a Halál-erkélyre, amikor megpillantottam.
Magában beszélt, pedig most épp józannak tetszett.
–
Még nem jött el. El fog. Eljön még maholnap. Jó gyerek ez, jó
gyerek. Szép legény. Aztán akkor mehetünk. Elrepülhetünk innét.
Megpróbáltam
óvatosan visszahúzódni, de véletlen megindult lábam alatt egy
kis kavics, és koppanva hullt le a sziklákon. Rögtön felém kapta
a tekintetét, de azt hiszem, amikor megismert, mintha kissé
barátságosabbá vált volna az arca. Intett, hogy üljek mellé a
Halál-erkélyre. Rettegve másztam ki mellé, holott elfutni volt
kedvem. A szürke szemek végigmértek.
–
Hogy hívnak?
–
Kováts Péter.
–
Kinek a borja vagy?
–
Nagyszüleimmel élek. Kováts Ferenc a nagyapám. Az anyám meghalt.
–
Hogy hívták az anyád? – Megragadott, megrázta a karom, mikor
nem válaszoltam azonnal. – Hogy hívták, no?
–
Annának. Szép Kováts Annának.
Ekkor
a határ felé meredt. Szinte suttogva kérdezte:
–
Hát az apád? Az apád hogy hívják?
–
Nem tudom, kérem – hajtottam le fejemet, hogy ne lássa az arcom.
Az
apám egy hős. Az apám biztosan jó ember, katona. Az apám itt
hagyott minket. Az apám egy utolsó alak, egy csaló hazug, aki
biztosan becsapta anyám. Apám léha, naplopó. Csavargó vándor az
én apám, sose jön el értem, tán azt se tudja, hogy világon
vagyok. Miért kérdezget engem? A Fekete Péter. Az ördög
nyomorult fattya, akit ver az Isten. Miért faggat?
–
Minek kérdi? Miért akarja tudni? – ordítottam az arcába.
Csak
akkor nyugodtam meg, amikor a szürke szemekben könnycsepp csillant.
Ő se tudja a sajátját. Neki sincsen apja, azért kérdi. Biztos
azért kérdi.
–
Aztán, erős vagy-e? – kérdezte mosolyogva.
Nevetve
mutattam, milyen erős. Ki tudja, hogy tudtunk éppen akkor nevetni,
de kacagtunk. Egymáson, egymással.
–
Tudsz-e szeretni?
–
Nem tudtam, mit feleljek. Kis gondolkodás után bólintottam, hogy
tudok.
–
Szeretted-e az anyádat?
–
Hát hogy ne szerettem volna! – kiáltottam.
–
Ott voltál-e mellette, mikor beteg volt?
–
Ott voltam. Végig ott voltam.
Mikor
ezt mondtam neki, újra eszembe jutott a kis székem anyám
betegágyánál, a virrasztás, a könnyek, a fájdalom. De érdekes,
akkor kicsit örültem neki. Örültem, hogy ott voltam, hogy úgy
fájt, hogy majd megszakadt belé a szívem. Igen, én tudok
szeretni. Tudok gondoskodni valakiről, tudok vigasztalni, tudok
szenvedni, és tudok nevetni is, élni, túlélni.
–
Van-e lány, akit szerethetsz?
Elcsendesedtem.
Hisz pont ez hajtott ki a sziklára. De jó is volna menni a
nagyvilágba, tanulni, szerencsét próbálni, meggazdagodni! De itt
hagyni, ami jó, azt nehéz.
–
Van. Borcsának hívják.
–
Elveszed-e feleségül?
–
Nem. Nem veszem – suttogtam, miközben igyekeztem visszatartani a
könnyeimet.
–
Aztán miért nem?
–
Nem lenne rá időm. No meg, messze készülök. Tanulni akarok. A
városban lakni. Szerencsét próbálni, gazdag lenni.
–
Hát jól tanulsz? – kérdezte szomorúan.
–
Jól. Meg aztán sokat olvasok még hozzá.
–
Miért tanulsz? – kérdte.
Pont
ő! Hát nem ő ment el tanulni a városba? Nem ő akart milliomos
lenni, legyőzni a világot? Minek tanulok? Ilyen buta kérdést!
–
Hát magam miatt. Hogy lehessen jó munkám és beutazhassam a
világot – válaszoltam.
–
Nem! – kiáltott fel az öreg, olyan vijjogó, éles hangon, amin
azt hittem, csak nők tudnak sikoltani. Ijedtemben majdnem
leszédültem a keskeny párkányról. – Másokért, nem magadért,
akármit mondanak!Hogy aztán mást boldoggá tehess! Ha magadért,
ha mindent csak magadért... Végül roncs leszel, mint én. Azért
tanulsz, hogy legyen jogod szeretni – kiabálta.
Nem
tudom miért, talán ösztönösen, mert annyira meg akartam
nyugtatni, átkaroltam a vállát, ringattam, mint a gyereket szokták
a bölcsőben. Pár perc után megnyugodott, a ragyogó csillagokat
nézte.
–
Csak tanulj, tanulj szorgalmasan. Ha nem is milliomos, de legyél
nagy ember – suttogta. – De mindig emberséges ember! A lányt
meg vegyed el, ha egyszer szereted. Na eridj, fiam, eridj! –
mondta, és intett, hogy elmehetek.
Félénken
álltam fel, lassan indultam lefele a sziklán. Aztán, nem tudom
miért, megálltam, visszanéztem rá. Innen még tisztán láthattam,
sőt, hallhattam is motyogását. Azt hajtogatta „Jó fiú, fiam,
eridj”, de nem figyelt rám, ebben biztos vagyok. Hirtelen a város
fényei felé fordult, az öklét rázva felkiáltott:
–
Dögöljetek meg! Dögöljetek meg mindannyian! – Aztán szelíden
dőlt bele a lábánál kapdosó mélységbe.
Fehér
Péter, aki elment szerencsét próbálni a nagyvárosba és elhagyta
a saját haldokló anyját. Péter, aki hazajött anyám temetésére.
A nyomorult Fekete Péter, az én apám.
2009.05.03.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése