Használati utasítás
Lelépek
a járdáról. Piros a lámpa, de nem érdekel. Nézem az előttem
szétmálló levegőt, lépek egyet, aztán kettőt. Valami hív,
valami húz, valaki átölel… Talán a dudaszó, biztosan csak a
levegő rezgései miatt, vagy talán az a villanó fény...
Csend.
Sötét. Az ölelés szinte fojtogat. Nehéz súlyú, fagyosan
kellemes. Már egy sötét szobában vagyok. Nincs más előttem,
csak egy férfi. Ismerem, holott tudom, hogy sosem láttam. Nem
üdvözlöm, rá sem támadok. Csak nézem. Szürke arc, szürke
szemek és szürke lélek. Ő sem üdvözöl. Nem mosolyog, nem
sajnál. Csak néz az arcomba hosszú ideig, némán.
–
Elszúrtad – szólal meg végül. Lágy a hangja, mondhatni szinte
kedves.
–
Elszúrtam – hagyom rá.
–
Miért csinálod ezt? Mire jó?
–
Semmire. Vagy a világ változtat meg, vagy én a világot.
–
A második lehetetlen, jól tudod.
–
Tudom.
–
Akkor?
–
Semmi.
–
Ennyit tudsz mondani?
–
Biztosra? Valójában még ennyit sem.
Lassan
ingatja fejét. Jobbra, balra, kicsit előre, akkor rám néz, majd
vissza, és megint jobbra… Van ideje. Nekem is. Várunk.
–
Én segíteni szeretnék – megint ő töri meg a csendet.
–
Nem fogok beállni a sorba.
–
Majd meglátjuk. Lásd, én tényleg jót akarok neked: kapsz
útmutatót is.
–
Hogy micsodát?
–
Használati utasítást.
–
Mégis mihez?
–
Az élethez.
–
Tessék? – nevetgélek idegesen. Most vajon viccel?
–
Min nevetsz?
–
Ez komoly? Használati utasítás… az élethez? Van egyáltalán
ilyen?
–
Már miért ne lenne? Manapság mindenhez és mindenkihez van ilyen.
Csak nem feltétlenül írják le.
–
Ez bolondság – csóválom fejem.
–
Úgy gondolod?
–
Úgy bizony.
–
Pedig te elszúrtad.
–
El hát. De ez nem jelenti azt, hogy szükségem van egy ilyen…
izére.
–
Gondolj csak bele: minden, amit tudnod kell, ebben benne van. Leírja,
mit tegyél ahhoz, hogy boldog lehess. Siker, pénz, társaság,
család, amit csak akarsz! Mindezt ingyen adom neked.
–
De hisz mindenki másképp él. Sokan boldogok. Abban az
utasítás-sorozatban csak egy mód van, nem? Ez nem lehet.
–
Szerinted mégis, hányan boldogok teljesen?
–
Nem hiszem, hogy valaha is teljesen boldogok lehetnénk.
–
Nem lehettek teljesen boldogok, vagy csak nem tudjátok, hogy
hogyan?
Elbizonytalanodom. Erre mit lehetne válaszolni?
Kabátzsebébe nyúl, előhúz egy kicsi, fekete, puhakötéses
könyvecskét. A kezembe csúsztatja.
–
Neked adom. A tiéd – suttogja édeskésen.
–
Miért pont nekem?
Nem
válaszol, csak vállat von. Mosolyog. Végig mosolyog. Hidegen,
fakón, szürkén… mindig szürkén, örökké csak szürkén.
Megértem.
Szolidan biccentünk egymásnak. Így búcsúzok a Haláltól. Aztán
megfordulok, és lassan belesétálok a sötétségbe.
Az
utcán, egész pontosan az útpadkán találom magam. Előttem
elsuhan egy autó, rontva a világ természetes, újszerű varázsát.
Egy ideig még pislogok, miközben megpróbálom kitalálni, hogy
hogyan is jutottam ide voltaképpen, de hamar feladom. Ráeszmélek,
hogy van a kezemben valami. Hát persze, a könyvecske! A könyvecske?
Ehhez a felismeréshez le kell ülni. Jobb híján a járda közepére.
Ülök,
és bambán bámulom szerzeményemet. Elcsodálkozom kicsiny
termetén, művészien lekerekített sarkain, szemkápráztató
éjfeketéjén. Nem nyitom ki. Suttogva becézgetem. Boldogságom
kulcsa, kicsiny ajándék a haláltól az élethez. Kérdéseimre
minden válasz. Tudás, hatalom, vagyon és család… Jutalom a
semmiért. Munkátlanságom gyümölcse. Sorsom nélkülem.
Szeretettel végigsimítok a gerincén. Lapjai hófehérek, ez
oldalán is látszik, anélkül, hogy beleolvasnék. Bizonyára
hollófekete tintával írták szent betűit. Talán. Biztosan nem
tudom, hisz nem nyitom ki. Elmosolyodom, felállok. Még egyszer,
utoljára rápillantok a könyvre, aztán puhán, szelíden kiejtem
kezemből. Halkan puffan a hideg kövön.
Lelépek
a járdáról. Piros a lámpa, de nem érdekel…
2008.02.01.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése