2017. március 3., péntek

Használati utasítás

Használati utasítás


Lelépek a járdáról. Piros a lámpa, de nem érdekel. Nézem az előttem szétmálló levegőt, lépek egyet, aztán kettőt. Valami hív, valami húz, valaki átölel… Talán a dudaszó, biztosan csak a levegő rezgései miatt, vagy talán az a villanó fény...
Csend. Sötét. Az ölelés szinte fojtogat. Nehéz súlyú, fagyosan kellemes. Már egy sötét szobában vagyok. Nincs más előttem, csak egy férfi. Ismerem, holott tudom, hogy sosem láttam. Nem üdvözlöm, rá sem támadok. Csak nézem. Szürke arc, szürke szemek és szürke lélek. Ő sem üdvözöl. Nem mosolyog, nem sajnál. Csak néz az arcomba hosszú ideig, némán.
– Elszúrtad – szólal meg végül. Lágy a hangja, mondhatni szinte kedves.
– Elszúrtam – hagyom rá.
– Miért csinálod ezt? Mire jó?
– Semmire. Vagy a világ változtat meg, vagy én a világot.
– A második lehetetlen, jól tudod.
– Tudom.
– Akkor?
– Semmi.
– Ennyit tudsz mondani?
– Biztosra? Valójában még ennyit sem.
Lassan ingatja fejét. Jobbra, balra, kicsit előre, akkor rám néz, majd vissza, és megint jobbra… Van ideje. Nekem is. Várunk.
– Én segíteni szeretnék – megint ő töri meg a csendet.
– Nem fogok beállni a sorba.
– Majd meglátjuk. Lásd, én tényleg jót akarok neked: kapsz útmutatót is.
– Hogy micsodát?
– Használati utasítást.
– Mégis mihez?
– Az élethez.
– Tessék? – nevetgélek idegesen. Most vajon viccel?
– Min nevetsz?
– Ez komoly? Használati utasítás… az élethez? Van egyáltalán ilyen?
– Már miért ne lenne? Manapság mindenhez és mindenkihez van ilyen. Csak nem feltétlenül írják le.
– Ez bolondság – csóválom fejem.
– Úgy gondolod?
– Úgy bizony.
– Pedig te elszúrtad.
– El hát. De ez nem jelenti azt, hogy szükségem van egy ilyen… izére.
– Gondolj csak bele: minden, amit tudnod kell, ebben benne van. Leírja, mit tegyél ahhoz, hogy boldog lehess. Siker, pénz, társaság, család, amit csak akarsz! Mindezt ingyen adom neked.
– De hisz mindenki másképp él. Sokan boldogok. Abban az utasítás-sorozatban csak egy mód van, nem? Ez nem lehet.
– Szerinted mégis, hányan boldogok teljesen?
– Nem hiszem, hogy valaha is teljesen boldogok lehetnénk.
– Nem lehettek teljesen boldogok, vagy csak nem tudjátok, hogy hogyan?
Elbizonytalanodom. Erre mit lehetne válaszolni? Kabátzsebébe nyúl, előhúz egy kicsi, fekete, puhakötéses könyvecskét. A kezembe csúsztatja.
– Neked adom. A tiéd – suttogja édeskésen.
– Miért pont nekem?
Nem válaszol, csak vállat von. Mosolyog. Végig mosolyog. Hidegen, fakón, szürkén… mindig szürkén, örökké csak szürkén.
Megértem. Szolidan biccentünk egymásnak. Így búcsúzok a Haláltól. Aztán megfordulok, és lassan belesétálok a sötétségbe.
Az utcán, egész pontosan az útpadkán találom magam. Előttem elsuhan egy autó, rontva a világ természetes, újszerű varázsát. Egy ideig még pislogok, miközben megpróbálom kitalálni, hogy hogyan is jutottam ide voltaképpen, de hamar feladom. Ráeszmélek, hogy van a kezemben valami. Hát persze, a könyvecske! A könyvecske? Ehhez a felismeréshez le kell ülni. Jobb híján a járda közepére.
Ülök, és bambán bámulom szerzeményemet. Elcsodálkozom kicsiny termetén, művészien lekerekített sarkain, szemkápráztató éjfeketéjén. Nem nyitom ki. Suttogva becézgetem. Boldogságom kulcsa, kicsiny ajándék a haláltól az élethez. Kérdéseimre minden válasz. Tudás, hatalom, vagyon és család… Jutalom a semmiért. Munkátlanságom gyümölcse. Sorsom nélkülem. Szeretettel végigsimítok a gerincén. Lapjai hófehérek, ez oldalán is látszik, anélkül, hogy beleolvasnék. Bizonyára hollófekete tintával írták szent betűit. Talán. Biztosan nem tudom, hisz nem nyitom ki. Elmosolyodom, felállok. Még egyszer, utoljára rápillantok a könyvre, aztán puhán, szelíden kiejtem kezemből. Halkan puffan a hideg kövön.
Lelépek a járdáról. Piros a lámpa, de nem érdekel…

2008.02.01.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése