A bohóc

A bohóc

A bohóc még azelőtt lép a porondra, hogy konferálását befejeznék. Arcán piros-fehér máz, orra helyén golyóbis, mint óriási skarlát kelés. Lábán hosszú, torz cipő, amitől nehezen, totyogva megy a porondmester mögé – aki természetesen nem veszi észre, hisz így volt megbeszélve –, hogy aztán híven utánozza annak túlzó mozdulatait: a heves karlendítéseket, a sűrűn dobott színpadi csókokat, a jellegzetes meghajlást, mely leginkább úgy fest, mintha egy pingvin pukedlizni próbálna. A közönség pedig, mint valami tilosba tévedt birkanyáj, élvezi a cinkosságot, remegő szájszéllel ül, míg a beszéd el nem hallgat, és kezdődik az igazi produkció.

Ez a bohóc a régimódi, néma fajta. Kelléke egy egykerekű bicikli, melyen ügyesen körbegurulja a porondot, de hogy a szám ne legyen unalmas, végül csak-csak orra bukik. „Beszéde” pantomim, ennek nyelvén szitkozódik, akárhányszor visszazuhan tomporára, megbotlik saját lábában, nekimegy egy nem létező üvegfalnak, vagy elrepülnek állatformára tekert lufijai. Aztán gondol egyet, szembe fordul a vihogó publikummal és lekapja cipőjét (kivillan rózsaszín, szivecskés, lyukas zoknija), s annak orrából előhúz egy kis kalapot. Épp olyat, mint amit a polgármester úr szokott hordani – és menten utánozni is kezdi, oly ügyesen és félreérthetetlenül, hogy az említett elvörösödik, akin jót nevet a felesége, akin titkon fiuk, az eminens diák nevet folyvást, akit a rossz tanuló nevet ki, akin bajsza alatt nevet a tanár, akin meg a fűszeres nevet, akit kinevet a postás, akit kinevet a hajléktalan, akin nevet a rabló, akin nevet a kurva, akit kinevet a stricije, akin nevet a sekrestyés, akin nevet a pap, akit kinevet az ördög, akit meg az Isten nevet ki, akin végső soron mindenki a teremtés óta röhög. Csámcsogva fulladoznak a kacagástól, vastaps, a bohóc integet, kivonul, majd földhöz vágja az orrát. Aztán, vége van.

Odaát, egy másik világban, a légtornász fáradtan kezet fog az állatidomárral, a porondmester udvarol a primadonnának, a műlovarnők pedig csak azzal törődnek, hogy mielőbb lerészegedhessenek. Tito, a súlyemelő (porondi nevén a Jámbor Góliát) csendesen odalép a bohóchoz, kezében pezsgő, meg két papírpohár.

– Kösz, most kihagyom – szól amaz, és lassú léptekkel kocsija felé ballag, de olyan arccal, mintha akasztani vinnék.

Bent ruhástul ledől priccsére, magára rántja a foszló takarót, és hulló könnyeivel próbálja lemosni az utálatos maszkot, miközben álomba röhögi magát.

Másnap hajnalban a cirkuszi sátrat lebontják, felpakolják, és továbbállnak. Estefelé letáboroznak, kivárják a reggelt, felverik a sátrat, ingyen jegy ígéretében elküldenek pár utcagyereket, hogy terjesszék a hírt. Meleg, unalom, vadállatok ürülékének szúrós szaga. Legyek mindenütt: a konyhában, a sátorban, a kocsikban, a porondmester kalapján, a fellépőruhás lányok mellén, a szemek tükrében, az agyakban, a szívek helyén. Mindenki próbál.

Egy napon azonban a bohóc másképp döntött. Ő félénken odalépett a főnökhöz:

– Kérem alássan… uram, én kiszállok.

A porondmester nyugodtan állt, pödört egyet bajuszán, halkan horkantott. Majd’ mindennapos eset.

– Dehogy szállsz – mondta.

– Uram, én ma valóban kiszállok.

– Nem kell fenyegetőznöd, mára kimenőt kapsz. A számod jó, nincs már mit gyakorolni rajta. Elmehetsz, de előadás előtt egy órával mindenképp gyere vissza.

– De kérem, én itt felesleges vagyok.

– Hogyan? – nézett rá értetlenül a köpcös mester – A cirkusz bohóc nélkül nem cirkusz! Tudod te, manapság milyen nehéz jó bohócot találni? Te pedig jó bohóc vagy, mi több, zseniális!

– A bohóc… A bohóc az fontos. Az elengedhetetlen, fő műsorszám, siker, elidegeníthetetlenül a cirkusz része. De én, Én, kérem, felesleges vagyok.

– Fáradt vagy. Pihenj, menj a vásárba, nézz körül! Vegyél magadnak új takarót, meg sárga foltot a kabátodra. No jó, egész addig elmaradhatsz, míg nem látod gyülekezni a tömeget. Na ugye, milyen jó vagyok hozzád. Hisz egészen olyanok vagyunk, mint egy szép, nagy család!

– Mint egy család, hát persze… persze…

A bohóc csendesen bandukolt a vásár színes forgatagában. Először egy darab törökmézet vett Titonak, mert az a kedvence. Aztán különféle kelmék és szakadozó rongyok között válogatott, amikor meghallotta egy vén cigányasszony rikácsoló hangját. „Ékszert vegyenek, nyakláncot, brossot, nincs olyan lány, aki ezeknek ellenállna! Gyöngyöt vegyenek, mindegyik akár a szűzanya könnye, amit a kereszt alatt hullatott! Drágakövet is árulok, smaragdot, rubintot! Olcsón adom, vegyék, vigyék!” Az emberek gyorsan eliszkoltak a kapálózó, kérges kezek elől, a szomszédos kofák el akarták kergetni a vénasszonyt, a bohóc azonban kíváncsian lépett oda hozzá.

– Mutassa csak a portékáját, anyó! – mondta.

– Haj, csak nem egy leányzónak keres valamit? – kérdezte boldogan az árus.

– Nem, csak magamnak nézelődöm.

– Van itt zafír, gyógyító kő, viperafog elég! Hanem, hallja, csak magának egy egész különöset szánok! Nem adnám el senki másnak! Nézze csak: egy igazi gyémánt!

Azzal ütött-kopott zsákjából előhúzott egy áttetsző követ, ami szikrázva játszott a nap fényével. Úgy csillogott, mintha a mennyország egy darabkája volna. A bohóc rögtön tudta, hogy ez nem gyémánt, annál sokkal értékesebb. Ráment minden pénze, de nem bánta. Boldogan szaladt vissza a cirkuszhoz, kis kupéjába, és párnája alá rejtette – a csillagot.

A bohóc minden előadás előtt köhög. Egyesek szerint vért is köp, de ez nem bizonyos. A szeme alatti táskákat alig fedi el a vastag festék, vézna testén a szokottnál is erősebben fodrozódik, leng a bő maskara. Szédelegve, bizonytalanul vánszorog ki a reflektorok fényébe, ahol mindig egy kicsit megkésve utánozza a porondmester mozdulatait. A közönség feszülten vár, mintha érezné, hogy valami nincs rendjén.

Ám ez csak pár rideg másodpercig tart, aztán egyikükből hisztérikusan előtör a nevetés, végül az egész nézőtér bamba tekintettel vihog. A bohóc pedig esetlenül billegve tekeri a biciklit, majd hirtelen elterül a porond közepén, és az egykerekű a korlátnak csapódik. A közönség tombol, tapicskol saját szétfreccsenő nyálában. A bohóc legszívesebben rájuk üvöltene, hogy „hagyják abba, ne nevessenek, kicsit csendesebben, az Istenért, hagyják már abba, minek is kell nevetni, ez nem is vicces, ne nevessenek, csak ne nevessenek!”.

De semmi ilyet nem mond, helyette a tapsért csókokat dob, hálásan vigyorog, úgy törleszkedik a közönséghez, mint kutya a gazda lábához verés után. Grimaszol, párszor még seggre esik, majd végül csak-csak feltápászkodik, és miközben előadja néma szitkait, már arról ábrándozik, hogy felégeti a sátrat, rátámad a gyerekekre, megmérgezi a bűzlő pattogatott kukoricát, igen, most annyira gyűlöli a pattogatott kukoricát, a zörgő papírzacskókat és a bennük matató maszatos kezeket. Botrányt akar, pánikot, csak a könnyek, csak a sikolyok kedvéért. És akkor majd letépi magáról a jelmezt, mint bábját a pillangó, és elrepül, igen, felrepül az égboltra, a csillagok közé. Mert ennek a csőcseléknek nincs joga nevetni rajta, ő ennél többre hivatott, mert ő, ő olyan valaki, akinek saját csillaga van. El kell rejtenie, el kell vinnie innen a kincsét, mert az túl gyönyörű ehhez a helyhez, itt senki sem érdemli meg, hogy lássa. Meg kell találni a helyét. A helyüket. Ám azért még serényebben hajladozik, szórja csókjait, még lelkesebben integet miközben kivonul. Már alig hallja a tapsot. Aztán, vége van.

Abban a bizonyos másik világban valaki pezsgőt nyújt felé, és ő iszik egy keveset, még nevet is egy kicsit, és itt végre meg mer szólalni, hogy bevallja: „Fáradt vagyok fiúk. Én most itthagylak titeket, lefekszem”. De hiába megy a kis kupéhoz, hiába dől le a priccsre, nem jön szemére álom. Fejét a párna titka nyomja. Előveszi kincsét, nézegeti. Kiviszi a szabadba, ott nincs annyira sötét. Gyönyörködik benne, ahogyan játszik a holdfénnyel. Majd hosszan nézi, nézi a csillagos égboltot, tűnődik, honnan eshetett le az övé, és egyre jobban elhatalmasodik rajta a vágy, hogy többet tudjon meg ezekről a fénylő égi kövekről. Aztán elmosolyodik, felpattan, papírt és ceruzát kerít. Elkezdi lerajzolni az éjszakai eget, miközben érzi, hogy már nem bohóc többé, hanem annál sokkalta nemesebb valami: tudós, csillagász, aki felülkerekedik ezen a bűzös sárvilágon, mert mindenestül a mennybolthoz tartozik. Lába előtt csillog, táncol a fény a kis áttetsző kövön, mintha csak bíztatná. Így kuporog odakinn reggelig, és nem gondol arra, milyen lesz a következő előadás.

Egyik éjjel azonban valaki nem hagyta békében dolgozni. Tito leült mellé, és olyan esetlen szelídséggel karolta át a vállát, amilyennel csak a nagyon erős, békés óriások tudják beborítani a gyermekeket. A bohóc ekkor már fuldoklott a köhögéstől, szédült a láztól, de az érintéstől úgy megriadt, hogy egy kobra fürgeségével kapott kincse után. Mellkasához szorította, elszántan arra, hogy ha kell, erővel védelmezze.

– Mit szorongatsz annyira, öreg cimbora? – kérdezte Tito, de a bohóc nem felelt. A súlyemelő megnézte társa firkálmányait.

– Egész jó rajzok. Lám, az ott a Göncöl, emez meg az Orion öv és ott a Hattyú! Még a Tejút is látszik.

– Te ismered ezeket? Tudod a nevüket? Miért nem mondtad? – élénkült fel hirtelen a bohóc.

– Sose kérdezted.

– De van ám másom is! Ilyet biztos nem láttál – kiáltott fel a bohóc, hogy bebizonyítsa, nagyobb tudós. Félénken nyújtotta ki a kezét, tenyerében ott feküdt a csillogó kő.

– Ez egy igazi csillag! – újságolta örömmel.

– Egy csillag? Valóban? – kérdezett vissza szomorúan Tito a közönséges üvegdarabot méregetve.

– Bagóért vettem. Az árus nem is tudta, mit ad el.

– Nem. Bizonyos, hogy nem tudta – sóhajtott Tito. – Mondd, nem jössz be velem meginni egy pohár pezsgőt? Rég ünnepeltünk már együtt.

– Szívesen mennék, Tito, öregem, de látod… Annyi még a dolgom, és hát a csillag… Csak meg kell tudnom, honnan esett le!

– Nem jössz már soha, igaz? – kérdezte a súlyemelő, de a bohóc már nem is hallotta, ceruzát faragott, papírjaival zizegett.

– Mégiscsak szép ez a csillag – sóhajtott Tito, és csendesen visszaballagott a kocsijához.

A rét még őrzi a cirkuszi sátor nyomát. Körben a fűszálak szomorúan hajlanak a föld felé, mintha gyászolnának. A porond helyének közepén, friss földhalom alatt fekszik a bohóc, arca máztalan, száján örök mosoly. Felette egyszerű fejfa. Bár gondosan faragták, mégsem szép: túl nagy a sírhoz, mintha óriáskezek alkották volna. Rajta vésett dátum és „Nyugodjék békében” felirat, ahogyan az illik. Épp csak a név hiányzik. Helyette a fába ékelve egy áttetsző üvegdarab ragyog. Ragyog, akár a csillagok.

2011.02.28.