Kolozs Kitti illusztrációja
Huszonhat évvel a Felvont vitorlák cselekménye
előtt.
Ramal kezéből kicsúszott a fakard, és nagyot csattant az egyik datolyafa törzsén. Megint nem sikerült a mozdulatsor. Pedig bal kézzel már olyan jól ment!
Megdörzsölte sajgó jobb csuklóját, majd nekiállt
kiszabadítani a hátrakötött balját. Nem hagyhatta tovább rajta a kötést, ha nem
használja, csak elsatnyul. Akkor egyik kezével sem tudna vívni.
Dühösen tépkedte a zsinórokat, de azok nem
engedtek.
– Az volt a gond, hogy túl görcsösen fogtad a markolatot.
Ramal kisiklott a haját borzoló kéz alól.
– Bátyám!
– Gondoltam, hogy itt talállak – intett a
datolyaliget széle felé Chakal. – És azt is sejtettem, hogy megint valami
bolondságot csinálsz – kapta el Ramal bepólyált bal kezét.
A fiú megpróbált kitörni a szorításból, de bátyja
erősen tartotta.
– Muszáj.
– Ne kezdd megint!
– De...
– Mikor kötötted le?
– Csak tegnapelőtt.
Chakal figyelmeztetés nélkül pofon vágta. Az
csapás helye égett Ramal arcán, de nem próbált visszaütni. Lesütötte szemét és
hagyta, hogy a bátyja kioldja a kötéseket.
– Csak a homokdémonok forgatják balkézzel a kardot
– suttogta.
– És a kisöcsém. – Chakal lehajolt, hogy szeme egy
magasságban legyen Ramaléval. – Te nem vagy sem démon, sem átkozott,
megértetted?
– Szerencsétlenséget hozok az egész családra. A
karavánban mindenki...
– A karavánbeliek szava annyit se ér, mint a
tevehúgy!
– Apánk... – Ramal úgy érezte, mintha száraz homok
karistolná a torkát. – Ő is jön?
Chakal megrázta a fejét.
– Utál, igaz? Utál, mert gyenge vagyok.
– Sok a dolga.
Ramal gyomra összeszorult. A fakardért ment, de
amint felemelte, látta, hogy elhasadt. Használhatatlan. Mint én.
– Gyere velem! Versenyzünk egyet – mutatott Chakal
a közelben kikötött tevék felé.
Ramal megszokta már, hogy bátyja kérdezés helyett
is parancsol – apjuk örököseként ez így helyes. Elmosolyodott és hagyta, hogy
Chakal a nyeregbe emelje. Még nem volt elég magas ahhoz, hogy egyedül fel
tudjun mászni, de az irányítást már megtanulta.
Edzés közben észre sem vette, mennyi idő telt el – a nap már csak egy vörös félkörnek
látszott a dűnék mögött, a homok cirmos hullámai mélyebbnek tűntek, ahogyan az
árnyékok kiélesedtek. A fivéreknek nem kellett megbeszélniük, merre induljanak,
rögtön a tevék oldalába vágták a sarkukat.
Chakal vágtatott az élen, de Ramalt ez nem
zavarta. Néha úgy érezte, már lenne esélye beérni őt – ilyenkor észrevétlenül
visszafogta a saját tevéjét. A bátyja nyomában haladni békés volt, biztonságos.
Néha álmodott arról, hogy leelőzi Chakalt. Az üres
sivatag végtelenje megrémítette, de hiába állt meg, hiába kiáltozott a bátyja
után, szavára többé senki sem felelt.
Ramal megrázta a fejét. Most nem akart a
rémálmokra gondolni.
Élvezte a feltámadó sós szellőt, amely azt
jelezte, nincs messze a cél.
Chakal egy közeli dombon várta, ő már leszállt a
nyeregből. Ramal is letelepedett mellé, majd némán figyelték, ahogyan a tenger
örökké mozgó világa összecsapott a homokdűnék hullámaival. Ár-apály... hol a
homok nyert teret, hol a víz, akárcsak a marakodó testvérek.
– Hé! – kiáltott fel Ramal, amikor bátyja
játékosan beleborzolt a hajába. Morgolódva lapogatta elszabadult tincseit,
mígnem valami nehezet érzett a térdén. Egy hosszúkás csomag volt.
– Mi ez?
Chakal nevetett, de nem nézett rá, tovább bámulta
a hullámokat. Ramal kíváncsian bontogatta a csomókat. Egy igazi fémkard
csusszant ki a vászonanyagból. Hajlított szablya volt, olyan, mint amit a
közkatonák viselnek, valami mégis furcsának tűnt benne. Ramal sehogy sem talált
rajta fogást, aztán hirtelen megértette – amint a bal kezébe vette a fegyvert,
annak markolata szelíden belesimult a tenyerébe. A szokott kardok tökéletes
tükörképét kapta meg.
– Egy napon a testőröm leszel. Te leszel a legjobb
kardforgató, megértetted?
– Én? De...
Ramal szemét csiklandozták a szökni
próbáló könnyek. Eldörgölte őket – ő már nem kisfiú, hamarosan hétéves, nem
sírhat.
– Amikor én uralkodó leszek. Mindig mellettem
leszel, és megvédesz.
– Igen.
– Addig pedig minden egyes nap gyakorolni fogsz.
Bal kézzel is. Megértetted?
– Igenis, bátyám.
Ramal mereven bámulta a tengert, mintha azzal,
hogy nem néz Chakal szemébe a fivére sem vehetné észre az állán lecsorduló
könnyeket.
Nem értette, miért sír. Minden olyan jó volt – a
langyos homok, a friss tengeri szél, még bátyja kantárszártól durva keze is,
ami beleborzolt a hajába.
Szeretnéd tudni, felnőttként milyen ember vált Ramalból?
A Felvont vitorlákból kiderül
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése